Túl sokan piszkáltok már. Hahó! Hova tűntél? Minden rendben? Mi a helyzet? Miért szívódtál fel?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdek el az üzeneteim között egyre-másra megjelenni az utóbbi pár napban. Ennek van lényegében jogalapja. Ugyanis hetek óta nem volt live, ez pedig nem jellemző rám. Alig van videó, insta poszt, a Facebookom pedig lényegében egy kihaló félben lévő memorial helyszín.
Bevallom, röstellem az eltűnésem. Az utóbbi években szinte minden küzdelmemet, érzésemet, gondolatomat megosztottam a nagyérdeművel, legyen az jó vagy rossz dolog. Mérföldkő, vagy épp szakadék mélyére zuhanás. Végig követhette, aki akarta, hogyan dolgoztam fel csalódásokat, traumákat, hogyan birkózom meg a hétköznapi nehézségekkel. Most pedig elzártam a csapot.
Ennek egy bizonyos oka van. Ő pedig nem mást, mint Pál. Igen, így fogjuk hívni, nem kell fennakadni a névválasztásomon. Pál nem amolyan eddigi módon érkezett az életembe, inkább amolyan, noszogatás eredményeképpen rá esett a választásom azon a csodálatos másodlagos Tinder alkalmazáson. Hogy mi fogott meg az alapvetően komor ábrázatú fekete-fehér képen? Jó kérdés, talán a szemei. Mindig a szemeket figyelem meg elsőként. Tükröz-e valamit a lelkéből? Van-e mögötte tartalom? Elképzeltem hozzá egy színt, de ugye a valóságot csak hetekkel később tudtam meg, amikor is több heti kellemes beszélgetést követően, nem volt értelme tovább halogatni a személyes megismerkedést. Természetesen semmi sem a forgatókönyv szerint ment, de ez a spontaneitás pont szükséges volt ahhoz, hogy ne görcsöljek rá a helyzetre. Lehetősége volt pont úgy megismerni, amilyen a hétköznapokban vagyok. Enyhén szakadt hippi fizimiskával, kócos hajjal, mert ugye kutyát sétáltatni nem kis kosztümben szokás.
Az első randit, követte egy második, már teljes hétvége, majd egy harmadik...És most itt ülök ezeket a sorokat pötyögve, és azon gondolkodom, vajon tényleg igaz-e? Tényleg létezik ilyen ember? És még szabad? Nekem? Folyton várom, mikor jön a csattanó, a nagy DE, vagy a kandi kamera, de egyszerűen nem történik semmi. Örülnöm kéne, talán a lelkem egy pici sarka már éli ezeket a pillanatokat, de az a kis komor hang a fejemben még mindig harc készültségben van.
Nem tudom mit hoz nekünk a jövő, de szeretném, hogy legalább örökké tartson, de minimum ezen élet végéig. Borzasztó hálás vagyok, és csókoltatom az új kollégát odafent, aki végre vette az adást tőlem és lépéseket tett az ügyemben.
"Csak egy kávé... egy sötét és keserű ital. De mennyi minden tud lenni egy kávé. Nem csak egy sötét és keserű ital. Nem csak egy illat, egy íz... vagy mégis... egy illat, egy íz. De nem a kávéé. A Kedvesé. Akivel kávézol. Akinek kellemes az illata. Lényének illata. Ami lelkéből árad. Ami élénkít. Jobban, mint a kávé. Nem is élénkít, életet ad. Értelmet a létednek."/Csitáry-Hock Tamás/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése