Az ember sokszor vitatkozik önmagával. Sokszor hitegeti önmagát, vagy éppen a körülötte élőket. Életünk során követünk el hibákat. Nagy baklövéseket. Sokszor olyan sebeket ejtenek rajtunk a rossz akaróink, amik talán sosem tudnak maradéktalanul eltűnni. De mindig igyekszünk ezeket a sebeket elrejteni. A lényeg a normális, a tökéletesség. Hiszen nem láthatja senki, hogy sérültem, akkor szabad préda lennék az ellenségeim számára.
A minap úgy éreztem valami mélyen, itt belül eltörött. Sokszor összeroppantam már életem során, főképpen az elmúlt pér évben, de a mostani valahogy különbözött. Inkább megtörtnek, mint összetörtnek éreztem magam. Amikor a fájdalom és a kín nem egyszerre zúdul rád, hanem hullámokban, apránként egyre csak többet hozva magával, hogy a végén hírmondód se maradjon, A mostani valami hasonlót hozott magával. Beszéltem róla, próbáltam kibogozni az összekuszálódott szálakat, de ma reggel végül rájöttem, vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet maradéktalanul megjavítani. Ó, ugyan már, fiatal vagy te ilyen nagy szavakhoz. Mondanád te, pedig hidd el, én megpróbáltam. Milliószor, de minden alkalommal csak mélyebb lett az a hatalmas rés. Régen még hittem a csodákban, álmodoztam a fényes jövőmről, arról, hogy valami maradandót fogok alkotni. Erre persze még most is van lehetőségem, de ma már másképp látom a jövőm. Látok egy ambíciózus, céltudatos nőt, aki minden gondolatával és cselekedetével azon van, hogy még jobb és jobb legyen a munkájában. Hogy a megszerzett tudást alkalmazza és esetleg tovább is adja a jövő nemzedékének. Látok stabil anyagi hátteret. Látok benne lehetőséget. De mást nem látok. Vannak még körülötte barátok, de nincsenek közel. Ott vannak, de mégsem. Mert ez a valaki, aki a jövőben szerepel, egy dolgot nem tudott sosem. Megjavulni. Meghibásodott valamikor, szinte már nem is tudja mikor lehetett, de nem tudta önmagát helyrehozni, és nem talált olyan szilárd sziklafalat, amire támaszkodhat amíg helyre jön. Talán nem is akarata igazán. Talán jobb volt neki így, ebben a formában. Hiszen mi lett volna, ha akkor másképp dönt, és azután csalódik, ismét. Nem, még egy csalódást már képtelen lenne elviselni. Akkor valóban darabjaira hullna, és nincs az a pillanat ragasztó, ami ismét egésszé tudná varázsolni. Penge élen táncol. Retteg. De kitart. Mert ez a nő, még fiatal, még tanulnia kell, fejlődnie, reménykednie benne, hogy egy napon rátalál arra a bizonyos stabil pontra, az ő sziklájára...mert mindenkinek jár a happy end...ugye?
"Önbizalommal teli embernek tűnök, és bátor vagyok, de hogy magamat mennyit bántom közben, és mennyi bennem a kétely - azt nem sejtik."
/Palya Bea/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése