A kérdés az, hogy az életem merre is tart igazából. Jó irányba haladok? Vagy már régen a rossz ösvényt taposom magam előtt? Erre a válasz jelen esetben IgenNem. Amikor tizennyolc éves voltam, akkor valahogy mélyen legbelül tudtam, hogy valahol itt fogok tartani hat évvel később. De a felszínen. Hitegettem magam. Jobb lesz. Minden sikerülhet. Még nekem is. És noha bizonyos szempontból, sikerült is sok olyan dolgot elérnem, amiről még csak nem is feltételeztem, hogy megtörténhet velem, ezek mégsem visznek előbbre. Ha most megkérdeznéd. hol leszek hat év múlva, keserédes kacaj közepette azt válaszolnám: A jó ég tudja. Ha bele gondolok, mennyi tervem van a jövőt illetően, hány álmot szeretnék megvalósítani, szinte belefájdul a fejem. Hiszen még azt sem tudom, egy év múlva hol leszek, hogyan is tudhatnám hol leszek harminc évesen. Minden csak rajtam múlik, ugye? Azon, hogy milyen döntéseket hozok az életben. De mi van, ha bizonyos ismeretek hiányoznak? Ha a gépezet másképp működik? Szeretnék normális lenni. Talán még egy átlagos élettel is kibékülnék, mint ezzel a jelenlegi magányos farkas szereppel. Mert egy dolgot piszkosul szeretek ebben az elfuserált jövő képben. A függetlenséget. Mert itt látom, hogy nem kell függenem mástól, nem kell alkalmazkodnom, élhetek és dolgozhatok a saját elveim és szabályaim szerint. És bár ez mind szép és jó, de ez a hozzáállás az ami megfoszt az egyetlen dologtól, amire mindig is a legjobban vágytam, attól, hogy szerethessenek. Mert ugyan ki tudna egy ilyen, énközpontú, vad és zabolátlan, néha már hideg lányt szeretni. És itt most nem a nagy betűs szerelemről van szó, hanem úgy általánosságban. Nem tudok azzal a ténnyel mit kezdeni, ha egy ember felajánlja a segítségét, hogy támaszt nyújt, ha éppen úgy adódik, vagy éppen csak elfogad olyannak, amilyen vagyok. És amit a legjobban gyűlölök magamban? Ami talán mindennek az alapja? Az egész kifacsart énképemnek? Nem tudok viszonozni. Ne értsd félre. Nem úgy értem, hogy fizikailag fájdalmat okoz, vagy mély lelki törésem az oka. Lehetséges lenne, hogy egyszerűen nem tudom hogyan kell? Mint a kisgyerek, aki még nem tanulta meg bekötni a cipőjét. Sokszor próbáltam szeretni, szeretet adni, de valahogy sosem jut el az érzés a másik fél felé. Az érzéseim, a gondolataim ködbe burkolom, nem merem nyíltan kimondani. Sokszor egy-egy vicc mögött, jelentős mögöttes tartalom rejtőzik. Ha figyelmes vagy, nem a szavaimban keresed a kedvességet, vagy épp a törődést, a visszajelzést, hogy érdekelsz-e engem. Nézz a szemembe, és lásd meg aki valójában vagyok. Itt ülök bent és várom, hogy végre észrevegyél, kézen fogj és soha többé ne eressz el.
"A szakadék rendszerint nem ott van, hogy nem tudod, mi lenne számodra a jó, hanem ott, ahol tudod, de képtelen vagy megvalósítani."
/Müller Péter/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése