Az idei évet nem nagy álmok és tervek leszögezésével kezdem. Habár már lassan egy hónapja benne vagyunk, valahogy egy kicsit úgy érzem megállt az élet(em). Elmúlt az olvasás iránti végtelen szomj. Nem látok túl bizonyos falakon, egyes ajtókan nem nyitok ki. Folyamatosan úgy érzem félnem kell. Valamitől. Valakitől. Az ember meg tud őrülni. Képes rá, mikor rájön legjobb társasága önmaga lehet egy olyan világban, ahol puszta léte csak egy tavaszi szellő az embereiség végtelen forgatagában. Amikor már csak mosolyog azon, hogy fel lökik, vagy egyszerűen csak nem vesznek róla tudomást, nincs ott, hiszen ahhoz, hogy egy test működjön, nem lehet az ember csak motorikusan jelen. azt a testet meg kell tölteni élettel.
Az egyedüllétnek sok fajtája van. A magány, mint természetes jelenség, a kamaszkor beköszöntével üti fel alattomos kis alakját. Ha nem vagy hasonló, ha csak egy icipicit is lógsz ki a sorból, a jelenség rád talál és igyekszik minél inkább bekebelezni. Ha sérülékeny vagy, ha könnyű prédává válsz, beléd bújik, mint a kisördög és nem tágít, amíg csak teheti benned van és minden egyes pillanatban, amikor azt hiszed boldog vagy végre, akkor megjelenik és egyszerűen kinevet. Aztán az évek múlnak, lassan vége a gyermek éveknek és felnősz. Sok lány, köztük én magam is alról álmodozunk kisgyerekként, hogy majd lesz egy szerető férfi az oldalunkon, lesz szép és emlékezetes esküvőnk, amelyen mi leszünk a világ legszebb menyasszonyai, Lesz legalább kettő gyönyörű szép gyermek, akiknek minden porcikájukban ott vagyunk, és ne feledkezzünk meg a hatalmas kertes házról, és a jól fizető állásról. Valahogy így nézhet ki a legtöbb gyermek jövő képe. Talán a lányokéban kicsit több a rózsaszín. Aztán eltelik röpke 20 év. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nincs semmid és senkid az ég egy adta világon. Van munkád, amiből megélsz, van egy hely, ahol mindennap álomra hajthatod a fejed, de nem a sajátod. Vannak állataid és vannak emberek akikkel dolgozol. Ritkán látogatsz haza, a családoddal nem felhőtlen a kapcsolatod. A barátaid már rég elmaradoznak, néha egy-egy rövid beszélgetés. de semmi érdemleges. Aztán egy este épp egy gyors étkezdében ülsz, füledben a kedvenc dallamod zúg és figyelsz. Párok, fiatalok, munka megbeszélésen lévők, magányos fiatal nők és férfiak, családosok.
Tudod, ez mind a te műved. Nem csinálhatod vissza, mégis arról ábrándozol, bárcsak ne ezt az életed élnéd. Mennyi mindennek kellett ahhoz történnie, hogy most itt tartsunk. Elmondom mire vágyom. Egy olyan jövőre amiben van egy család és barátok. Ahol az álmok valóra válnak. És elmondom mi lesz. Egy rész meghal. Egy rész beletörődik. De egy rész mindig reménykedni fog. Ez a pici, apró kis darabka fogja működtetni azt a bizonyos testet. Hogy meddig? Amíg a fény végleg ki nem alszik és a lélek végleg elveszik.
"Amíg az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse."
/Feldmár András/
