Talán furcsának tűnhet, hogy az eddigi bőbeszédűségem, hogy megcsappant a legutóbbi beszámolóm után. Bevallom őszintén, lett egy vicces csavar a történetben. Ugyanis van az úgy, hogy az én döntésemet is felül lehet írni. Akkor ott azt hittem, jól látom a dolgokat. Meg kell hagyni azonban, hogy kicsit talán túlságosan feketén-fehéren merültem bele egy lehetséges lehetetlen jövőképbe, anélkül, hogy végiggondoltam volna, ennyi minden történhet vagy változhat két emberben, ahogy egymással ki tudnak teljesedni. Adtam, adtunk egy új esélyt magunknak, de most elengedve a berögződéseket, és csak hagyjuk, had alakuljon a történetünk ahogy akar.
Mennyiben más ez a korábbiakhoz képest? Szinte mindenben. Sokszor vagyok még zavarban. Nem értem az ő reakcióit. Aggódom, apróságokon. Próbálom jól csinálni. Sokszor visszakérdezek. Félek. Sőt rettegek, mert olyan érzések kavarognak bennem, igyekeznek előtörni, amelyek régóta mélyre ásva szunnyadtak bennem. Tartunk egyfajta távolságot. Nem sietünk, de valahogy mégis napról napra közelebb jön hozzám. Kommunikál. Velem. Elmondja a gondolatait, ami benne lezajlik, ettől rájövök, hogy nekem mennyire nincs eszköz készletem arra, hogyan mondjam ki ami bennem van. Együtt bukdácsolunk ezen a területen, mert egyikünknek sem erőssége, de mégsem tűnik erőltetettnek az egész. Szereti a vicceimet, ahogy bolondozom, táncolok és dalszövegekkel reagálok egy-egy mondatára. Előcsalogatta azt a lányt, aki akkor voltam, amikor még egésznek éreztem magam. Nem, nem jött hirtelen minden rendbe, de segít a jelenléte a gyógyulásban. Lassú folyású patakként csordogál belém és tölti meg ismét a lelkem hiányzó darabjait élettel és szeretettel.
A jelenléte ad egy olyasfajta békét és megnyugvást, amit meg tudnék szokni pillanatok alatt. Ritkán látom életnagyságban, ami ad egyfajta keserédes kínt a helyzetünknek, de hős lovagként a minap csak egy pár órára meglátogatott, pedig elhiheted nem itt lakik a szomszédban. Neki ez mégis természetes volt, mert hiányoztam neki. Nem várt cserébe semmit. Ahogy belenézek azokba a csodaszép mosolygós mogyoróbarna szemekbe, olyasmit találok, amit talán még sosem. Ilyenkor eltudok teljesen veszni abban a tekintetben, Nincs szorongás, aggodalom és pánik. Akkor, abban a pillanatban csak kéz ember létezik, ahogy lelkük össze kapcsolódik.
