Talán kiváncsi vagy miért burkolóztam csendben a legutóbbi beszámoló után. Nos, igen, megtörtént az, amiről én már nagyon régen lemondtam. Közel két hónap után kijelenthetem, hogy ez a csoda bizony nem három napig tart. Lassan a hetek hónapokká nyúlnak, és az a mágnes, ami az ő irányába húz nap, mint nap, egyre csak erősödik. Óvatoskodtam az elején. Épp csak mindig egy picit engedtem be a kis váramba, de ő jött rendületlenül. A mosolya, ó az a boldog nevetése, teljesen elvarázsol. Tudod, hogy nem vagyok egy táccsi-táccsi person, de vele valami átkattant. Muszáj, fizikai szükségét érzem a folyamatos kontaktusnak.
Van köztünk távolság. Nem kevés. Hetente, csak pár nap, van, hogy még annyi sem jut a közös időre. Megfogadtam, hogy vele nem sietek. Szükségem van arra, hogy kitaláljam, mit is akarok. Mikor tudok kilépni a komfort zónámból. Mikor vagyok képes olyan nagy lépésekre, amelyek a jövőmre is óriási hatással lehetnek. Meglepő, de mostanság egyre többször kerül szóba, és nem okoz nehézséget. Valahogy a korábbi rettegés ebben a pillanatban hiányzik. Vele képesnek érzem magam ezt a lépést megtenni. Kiváncsi vagy miért, ugye? Ő mit tud jobban, amit a múltban senki sem? A válasz egyszerű. És mégsem. Ő ahelyett, hogy megpróbált volna megjavítani, vagy megváltoztatni, egyszerűen csak igyekszik megérteni. Nagyon sokat beszélgetünk. Az elejétől fogva kimondjuk, ha valami zavar a másik részéről. Nem kell kitalálni, mi jár a másik fejében, egyszerűen csak megosztjuk az élményeinket és érzéseinket. Miről, hogyan vélekedünk, és ha ez nem egyezik a másikunkkal, nem kreálunk belőle konfliktust, hanem csak elfogadjuk, hogy vannak olyan témák, amelyekben más a látásmódunk és ha ez kihatással van a közös utunkra, akkor keresünk egy közös járható utat. Ez nevetségesen egyszerűen hangzik, ugye? Nos, a valóságban sajnos nem.
Féltem, sőt még most is félek, hogy előjön a rosszabbik énem, és akkor majd meggyűlöl engem. Mostanra már meg kellett volna mutatkoznia. De nem hagyja. Nem ad neki teret. Mert megértéssel és tisztelettel fordul felém, ezáltal én is képes vagyok sokkal nyugodtabban és átláthatóbban gondolkodni. Képes vagyok végiggondolni a mondanivalóm, tanulni abból, ha esetleg átlépek egy bizonyos határt. Ahogy ő sem érvényteleníti az érzéseimet. A minap volt egy kis félreértésünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen reakciót váltott ki belőlünk. a helyzet. Nekem rosszul esett, mert olyan témába nyúlt bele, ami nekem nagyon fájó pont. Bezártam. Látta, hogy baj van, de úgy érezte, nincs eszköz a kezében. Először teret hagyott nekem, de közben meg láttam rajta, hogy fokozatosan összeomlik. Általában nem vagyok jó a konfliktus kezelésben, ezt mind tudjuk. Most képes voltam felismerni, hogy nekem kell lépni. Szüksége van a megerősítésre. Azt gondolta, hogy ott fogom hagyni. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen miért tetem volna, csak meg akartam beszélni, hogy tartsuk tiszteletben egymás határait. Neki is vannak korábbi sebei. Rossz tapasztalatai, azokból merítkezett. Nem kiabáltunk. Nem veszekedtünk. Csak megbeszéltük. Mert ha szeretünk valakit, a legutolsó dolog, amit tenni szeretnénk, hogy szomorúnak lássuk. Itt ebben a kapcsolatban ennek a kölcsönös szeretetteljes tiszteletnek és megértésnek az alapjait érzem. Erre lehet egy stabil, közös jövőt felépíteni.
