When You are The problem in your life

Régen szerettem egyedül lenni. Biztonságot adott. Megnyugvást. Lehetőséget. Gondolkodni. Tervezni. Megismerni embereket. Kapcsolatokat alakítani. Belekóstolni a szerelem mámoros érzésébe. A húszas éveim elején még nagyon hektikus érzelem világgal rendelkeztem. Mindent annyira hevesen és két végpont szerint éreztem. Hittem minden szép szónak, bíztam és naivan követtem a rossz utat mutatókat. Kemény leckék voltak. Aztán a harminchoz közeledve elkezdtem lehiggadni. Még mindig jól esett a magány. Sőt, volt egy idő, amikor kifejezetten ragaszkodtam hozzá. Elkezdtem a falaimat felépíteni. Megváltoztam. Komolyodtam, kissé talán hideg és kemény lettem. Némi keserűség is gyökeret kezdett bennem verni. 

Akkor még nem tudtam mennyire van tele a puttonyom. Ingáztam a jól vagyok és a nincs tovább fázisok között. Kerestem egy kapaszkodót, egy barátot, bármit. Olyan voltam mint egy kivert kölyök kutya. Aztán jött a bizonyos varázslat. A csoda. Igen, tudjuk ami három napig tart, de utána évekig nyomorba dönt. Életem legkeményebb leckéje. A felnőtt szerelem egy veszélyes dolog. Főleg az első. Az mindent visz, és ha nem teljesül be, a lelked egy darabját magával viszi. Nem lett happy end. Mind tudjuk. Kerestem, kegyetlenül akartam, hogy túl legyek rajta. Elástam a csalódás, veszteség a gyász minden érzését a tudatom mélyére. Egyszerűen úgy tettem, mintha az egész nem jelentett volna semmit. Továbbléptem. De most már tudom valójában akkor még sehol sem voltam ebben a feladatban. 

Hinni akartam, hogy ismét rám talált a szív. Elhitettem magammal és vele is, hogy jó. Hogy működik. Nem így volt. Egyszerűen nem működött. Küzdöttünk érte. Veszettül akartuk, hogy működjön. Megalkuvás volt a részünkről? Lehet. Mégsem bánom sosem, egy pillanatát sem, mert sokat tanított magamról, az emberi kapcsolatokról. Rávilágított arra, mit hoztam a múltamból, és mennyire, de nem zártam le a korábbi érzéseimet. Kiléptem ebből a helyzetből. Fájt. Hónapokig gyötört a bűntudat. Visszaérkeztem a start mezőre. Feltéptem a múltbéli sebeket. Belekezdtem egy kegyetlen mazochista játékba. Nem ismertem fel, mi történik. Ugyanaz az elveszett kislány voltam aki két szép szó után a csillagokért is felrepült volna az égbe. De valami megváltozott. Már nem volt meg az a fajta rózsaszínes érzés. Mintha levettek volna egy szemellenzőt, ami addig megszépített mindent. Rájöttem, hogy bizony ezt el kell engednem. Elvesztegettem rengeteg időt és életre szóló sebeket hagytam kialakulni. 

Milyen érdekes, hogy amikor az utolsó pofont kaptam a múltból, akkor fogtam fel végre, hogy meg kell ráznom magam és végre tovább menni, mert valaki csak rám vár. Amint ezt megértettem, egy szempillantás alatt ott volt. Emlékszem, mennyire féltem nyitni felé. Először csak jól éreztem magam. Aztán úgy voltam vele, egy kis kaland lesz belőle, legalább nem fogok unatkozni. Álmomban sem gondoltam, hogy ő lesz a Hercegem, aki bár nem fehér lovon érkezik és, valóban nem két méter és még csak kék szeme és dávid szobor teste sincsen, meg kell hagyni, azért így is imádom nézni, ahogy előttem szexizik. De ott volt ő, életnagyságban. Szinte megegyezett minden, amit a füzetben hónapokkal korábban leírtam és bizonygattam boldog boldogtalannak, hogy létezik ez az ember. Léteznie kell!

Igen, tudom, hogy várod a csavart a történetben. Ó, mekkora arcon csapás volt. Zokogtam miatta. Napokig. Nem ettem, nem aludtam. Olyan voltam, mint egy zombi. Átkoztam az univerzumot. Kérdeztem. Miért? Miért ezt az egy dolgot veszi el tőlem? Választanom kellett. Kettő dolog között, amire a világon a legjobban vágytam. Tudtam, hogy ha most őt elengedem, egy életen át bánni fogom. Döntöttem. Lemondtam a másik vágyamról. Miért? Nos, évek óta lógott a biológiai alkalmatlanságom rá. Ő pedig nem szeretne. Nem, egy pillanatig sem kényszerített, hogy döntsek. Igazából abban egyeztünk meg, hogy nem feszegetjük egyelőre a dolgot. De időről időre előjön. Tudja, érti, hogy ez nekem mekkora törés. Milyen nehezen engedem el. 

Végül beleszerettem. Egyszerűen működik. Semmi kényszer nincs benne. Az a fajta támogatás, amit nyújt nekem egyszerűen leírhatatlan. Mindig szeretettel fordul felém. Meg akarja érteni, hogyan működöm, nem kényszerít rám semmit, nem akarja, hogy változzam. Éppen ezért, elkezdtem elbizonytalanodni. Köt minket a távolság. Limitált a közös időnk egyelőre. Én pedig elkezdtem az utóbbi időben rettegni. Iszonyatosan felerősödött a szorongásom. Mi lesz, ha megismeri a sötét oldalam. Mi lesz, ha meggyűlöl. Ha azt fogja mondani, hogy az elején csak beetettem, eljátszottam, milyen könnyű velem lenni, aztán pedig rázúdítom a fekete levest. Nem akarom, hogy elhagyjon, de mi lesz, ha őt is elveszítem? Mi lesz ha mást választ? Ha visszatér a múltjához? Szeparálok. Rá. Képtelen vagyok nélküle funkcionálni. Megőrjít a hiánya. Folyton kattogok, mi lesz, ha valaki, aki szebb vagy könnyebb mint én az útját állja? 

Sokszor borzasztó idegesítően viselkedem vele. Felhúzom magam apróságokon, megsértődöm. Nem tudom, hogyan reagáljak időnként. Ilyenkor csöndben maradok. Ezeket még nem érti. Ilyenkor mindig rossz nézni, hogy rosszul érzi magát. Annyira igyekszik, hogy megértsem és pedig önkéntelenül is bántom. Folyton visszanyúlok a múltba. Pedig ő nem úgy reagál, nem bánt, nem vesz elő, nem veti a szememre a furcsaságaimat. Szomorú, amiért még mindig fight or flight üzemmódban vagyok. Tudja, hogy nem bízom benne. Nem szolgált rá, de annyira nehéz ismét kockáztatni. Mikor lesz valaha olyan, hogy végre az agyam is elhiszi, pihenhet. Mióta az eszemet tudom, mindig rajtra kész voltam. Minden pillanatban készen álltam futni. Menekülni. Még most is erre készülök. Mert folyton azt várom, hogy kipukkan ez a csodaszép ábránd és egyszer csak magamhoz térek, kiderül ez az egész csak egy álom volt és a valóságban nem is létezik. Pedig létezik. Itt van. Ugye?

He could be...The One?

 Három hónap...ennyi ideje toppant be Ő az életembe. Ennyi idő után már látok sok mindent, amit az elején az ember egyszerűen képtelen, mert annyira hevesek az érzelmei. Az utóbbi hetekben kifejezetten nehéz volt velem. Előjött egy olyasfajta bizonytalanság belőlem, amit utoljára Nálad éreztem. A rettegés attól, hogy nem vagyok elegendő. Miért hasonlítgatom magam az ő múltjához? Miért borulok ki azon, hogy a szentségit, de szép nő volt a múltjában. Biztosít. Minden alkalommal. Látom rajta a tanácstalanságot, hogyan bizonyítsa be, hogy az életének azon időszakát lezárta. Tudom, hogy néha az idegeire megyek és időnként még a féltékenykedés is kibukik belőle... de hidd el egy ilyen férfi mellett, mint Ő...Istenem de helyes gyerek. Szeretem néha csak nézni őt és minden alkalommal ismételten beleszeretni a pillantásába és a mosolyába. 

Az elmúlt három hónapban sok minden ki is derült. Róla. Rólam is. Például számomra is meglepő, de nem csak, hogy szereti a kutyáimat, de szívesen részt vesz a nevelésükben, a lükepéket kifejezetten imádja, és mindig támogat, hogy a problémáját meg fogjuk oldani, csak mondjam, hogyan tud segíteni. Keserédes mosolyt okoz az ilyesmi nekem, hiszen volt, amikor az ilyesfajta ábrándjaimat a fejemhez vágták, ilyen embert sosem fogok találni. Valóban nem találtam, ő gyorsabban talált rám. Nem teher a szorongásom, a furcsaságaim. Mindig, de tényleg mindig megkérdezi, hogyan tudna könnyíteni, hogy kevésbé feszengjek valamin. Mindig büszke rám, az apró kis sikereimre, mikor saját magam kell legyőznöm. Az apró kis figyelmességek, amiket rendszeresen kapok tőle. Figyel. Minden részletre, és legközelebb, meglep vele. Imádja a főztömet, és értékeli is a belefektetett munkát. Tudod, mit értékelek benne a legjobban? Azt, hogy tanulni és fejlődni akar a hibáiból. Nincsenek kiabálások, hangos veszekedések. Vannak nézeteltérések, de vele mindig sikerül megbeszélni. Nem hagy teret az én rossz szokásaimnak. Egyszerűen, amikor látja, hogy nem jó irányba haladunk, megnyugtat, megállít egy pillanatra, veszünk egy mély levegőt, és megvárja, amíg saját magam képes vagyok higgadtan elmondani, mi zavar. Nem sértődik meg, hanem igyekszik megérteni, és megoldást felajánlani. Nem hagy egyedül a problémákkal, néha egyszerűen csak kiveszi a kezemből a gyeplőt, és kényszerít rá, hogy pihenjek. 

Tudod, milyen rossz alvó vagyok. Mellette nem, amikor a mellkasán pihenhetek, egyszerűen a hangok és aggodalmak kialszanak a fejemben és csak a súlytalan pihenés marad. Szükségem van rá, szükségem van arra a fajta biztonságra, amit ő nyújt nekem, és talán nem is sejti mekkora hatással van rám nap, mint nap. Szeretnék változni, fejlődni érte, mert tudom, hogy ami kettőnk között van az olyasmi, amit éveken át vágytam és hajszoltam, most nem ronthatom el, és bízom benne, hogy általa végre én is olyan ember lehetek, akit érdemes megtartani.