When You are The problem in your life

Régen szerettem egyedül lenni. Biztonságot adott. Megnyugvást. Lehetőséget. Gondolkodni. Tervezni. Megismerni embereket. Kapcsolatokat alakítani. Belekóstolni a szerelem mámoros érzésébe. A húszas éveim elején még nagyon hektikus érzelem világgal rendelkeztem. Mindent annyira hevesen és két végpont szerint éreztem. Hittem minden szép szónak, bíztam és naivan követtem a rossz utat mutatókat. Kemény leckék voltak. Aztán a harminchoz közeledve elkezdtem lehiggadni. Még mindig jól esett a magány. Sőt, volt egy idő, amikor kifejezetten ragaszkodtam hozzá. Elkezdtem a falaimat felépíteni. Megváltoztam. Komolyodtam, kissé talán hideg és kemény lettem. Némi keserűség is gyökeret kezdett bennem verni. 

Akkor még nem tudtam mennyire van tele a puttonyom. Ingáztam a jól vagyok és a nincs tovább fázisok között. Kerestem egy kapaszkodót, egy barátot, bármit. Olyan voltam mint egy kivert kölyök kutya. Aztán jött a bizonyos varázslat. A csoda. Igen, tudjuk ami három napig tart, de utána évekig nyomorba dönt. Életem legkeményebb leckéje. A felnőtt szerelem egy veszélyes dolog. Főleg az első. Az mindent visz, és ha nem teljesül be, a lelked egy darabját magával viszi. Nem lett happy end. Mind tudjuk. Kerestem, kegyetlenül akartam, hogy túl legyek rajta. Elástam a csalódás, veszteség a gyász minden érzését a tudatom mélyére. Egyszerűen úgy tettem, mintha az egész nem jelentett volna semmit. Továbbléptem. De most már tudom valójában akkor még sehol sem voltam ebben a feladatban. 

Hinni akartam, hogy ismét rám talált a szív. Elhitettem magammal és vele is, hogy jó. Hogy működik. Nem így volt. Egyszerűen nem működött. Küzdöttünk érte. Veszettül akartuk, hogy működjön. Megalkuvás volt a részünkről? Lehet. Mégsem bánom sosem, egy pillanatát sem, mert sokat tanított magamról, az emberi kapcsolatokról. Rávilágított arra, mit hoztam a múltamból, és mennyire, de nem zártam le a korábbi érzéseimet. Kiléptem ebből a helyzetből. Fájt. Hónapokig gyötört a bűntudat. Visszaérkeztem a start mezőre. Feltéptem a múltbéli sebeket. Belekezdtem egy kegyetlen mazochista játékba. Nem ismertem fel, mi történik. Ugyanaz az elveszett kislány voltam aki két szép szó után a csillagokért is felrepült volna az égbe. De valami megváltozott. Már nem volt meg az a fajta rózsaszínes érzés. Mintha levettek volna egy szemellenzőt, ami addig megszépített mindent. Rájöttem, hogy bizony ezt el kell engednem. Elvesztegettem rengeteg időt és életre szóló sebeket hagytam kialakulni. 

Milyen érdekes, hogy amikor az utolsó pofont kaptam a múltból, akkor fogtam fel végre, hogy meg kell ráznom magam és végre tovább menni, mert valaki csak rám vár. Amint ezt megértettem, egy szempillantás alatt ott volt. Emlékszem, mennyire féltem nyitni felé. Először csak jól éreztem magam. Aztán úgy voltam vele, egy kis kaland lesz belőle, legalább nem fogok unatkozni. Álmomban sem gondoltam, hogy ő lesz a Hercegem, aki bár nem fehér lovon érkezik és, valóban nem két méter és még csak kék szeme és dávid szobor teste sincsen, meg kell hagyni, azért így is imádom nézni, ahogy előttem szexizik. De ott volt ő, életnagyságban. Szinte megegyezett minden, amit a füzetben hónapokkal korábban leírtam és bizonygattam boldog boldogtalannak, hogy létezik ez az ember. Léteznie kell!

Igen, tudom, hogy várod a csavart a történetben. Ó, mekkora arcon csapás volt. Zokogtam miatta. Napokig. Nem ettem, nem aludtam. Olyan voltam, mint egy zombi. Átkoztam az univerzumot. Kérdeztem. Miért? Miért ezt az egy dolgot veszi el tőlem? Választanom kellett. Kettő dolog között, amire a világon a legjobban vágytam. Tudtam, hogy ha most őt elengedem, egy életen át bánni fogom. Döntöttem. Lemondtam a másik vágyamról. Miért? Nos, évek óta lógott a biológiai alkalmatlanságom rá. Ő pedig nem szeretne. Nem, egy pillanatig sem kényszerített, hogy döntsek. Igazából abban egyeztünk meg, hogy nem feszegetjük egyelőre a dolgot. De időről időre előjön. Tudja, érti, hogy ez nekem mekkora törés. Milyen nehezen engedem el. 

Végül beleszerettem. Egyszerűen működik. Semmi kényszer nincs benne. Az a fajta támogatás, amit nyújt nekem egyszerűen leírhatatlan. Mindig szeretettel fordul felém. Meg akarja érteni, hogyan működöm, nem kényszerít rám semmit, nem akarja, hogy változzam. Éppen ezért, elkezdtem elbizonytalanodni. Köt minket a távolság. Limitált a közös időnk egyelőre. Én pedig elkezdtem az utóbbi időben rettegni. Iszonyatosan felerősödött a szorongásom. Mi lesz, ha megismeri a sötét oldalam. Mi lesz, ha meggyűlöl. Ha azt fogja mondani, hogy az elején csak beetettem, eljátszottam, milyen könnyű velem lenni, aztán pedig rázúdítom a fekete levest. Nem akarom, hogy elhagyjon, de mi lesz, ha őt is elveszítem? Mi lesz ha mást választ? Ha visszatér a múltjához? Szeparálok. Rá. Képtelen vagyok nélküle funkcionálni. Megőrjít a hiánya. Folyton kattogok, mi lesz, ha valaki, aki szebb vagy könnyebb mint én az útját állja? 

Sokszor borzasztó idegesítően viselkedem vele. Felhúzom magam apróságokon, megsértődöm. Nem tudom, hogyan reagáljak időnként. Ilyenkor csöndben maradok. Ezeket még nem érti. Ilyenkor mindig rossz nézni, hogy rosszul érzi magát. Annyira igyekszik, hogy megértsem és pedig önkéntelenül is bántom. Folyton visszanyúlok a múltba. Pedig ő nem úgy reagál, nem bánt, nem vesz elő, nem veti a szememre a furcsaságaimat. Szomorú, amiért még mindig fight or flight üzemmódban vagyok. Tudja, hogy nem bízom benne. Nem szolgált rá, de annyira nehéz ismét kockáztatni. Mikor lesz valaha olyan, hogy végre az agyam is elhiszi, pihenhet. Mióta az eszemet tudom, mindig rajtra kész voltam. Minden pillanatban készen álltam futni. Menekülni. Még most is erre készülök. Mert folyton azt várom, hogy kipukkan ez a csodaszép ábránd és egyszer csak magamhoz térek, kiderül ez az egész csak egy álom volt és a valóságban nem is létezik. Pedig létezik. Itt van. Ugye?

He could be...The One?

 Három hónap...ennyi ideje toppant be Ő az életembe. Ennyi idő után már látok sok mindent, amit az elején az ember egyszerűen képtelen, mert annyira hevesek az érzelmei. Az utóbbi hetekben kifejezetten nehéz volt velem. Előjött egy olyasfajta bizonytalanság belőlem, amit utoljára Nálad éreztem. A rettegés attól, hogy nem vagyok elegendő. Miért hasonlítgatom magam az ő múltjához? Miért borulok ki azon, hogy a szentségit, de szép nő volt a múltjában. Biztosít. Minden alkalommal. Látom rajta a tanácstalanságot, hogyan bizonyítsa be, hogy az életének azon időszakát lezárta. Tudom, hogy néha az idegeire megyek és időnként még a féltékenykedés is kibukik belőle... de hidd el egy ilyen férfi mellett, mint Ő...Istenem de helyes gyerek. Szeretem néha csak nézni őt és minden alkalommal ismételten beleszeretni a pillantásába és a mosolyába. 

Az elmúlt három hónapban sok minden ki is derült. Róla. Rólam is. Például számomra is meglepő, de nem csak, hogy szereti a kutyáimat, de szívesen részt vesz a nevelésükben, a lükepéket kifejezetten imádja, és mindig támogat, hogy a problémáját meg fogjuk oldani, csak mondjam, hogyan tud segíteni. Keserédes mosolyt okoz az ilyesmi nekem, hiszen volt, amikor az ilyesfajta ábrándjaimat a fejemhez vágták, ilyen embert sosem fogok találni. Valóban nem találtam, ő gyorsabban talált rám. Nem teher a szorongásom, a furcsaságaim. Mindig, de tényleg mindig megkérdezi, hogyan tudna könnyíteni, hogy kevésbé feszengjek valamin. Mindig büszke rám, az apró kis sikereimre, mikor saját magam kell legyőznöm. Az apró kis figyelmességek, amiket rendszeresen kapok tőle. Figyel. Minden részletre, és legközelebb, meglep vele. Imádja a főztömet, és értékeli is a belefektetett munkát. Tudod, mit értékelek benne a legjobban? Azt, hogy tanulni és fejlődni akar a hibáiból. Nincsenek kiabálások, hangos veszekedések. Vannak nézeteltérések, de vele mindig sikerül megbeszélni. Nem hagy teret az én rossz szokásaimnak. Egyszerűen, amikor látja, hogy nem jó irányba haladunk, megnyugtat, megállít egy pillanatra, veszünk egy mély levegőt, és megvárja, amíg saját magam képes vagyok higgadtan elmondani, mi zavar. Nem sértődik meg, hanem igyekszik megérteni, és megoldást felajánlani. Nem hagy egyedül a problémákkal, néha egyszerűen csak kiveszi a kezemből a gyeplőt, és kényszerít rá, hogy pihenjek. 

Tudod, milyen rossz alvó vagyok. Mellette nem, amikor a mellkasán pihenhetek, egyszerűen a hangok és aggodalmak kialszanak a fejemben és csak a súlytalan pihenés marad. Szükségem van rá, szükségem van arra a fajta biztonságra, amit ő nyújt nekem, és talán nem is sejti mekkora hatással van rám nap, mint nap. Szeretnék változni, fejlődni érte, mert tudom, hogy ami kettőnk között van az olyasmi, amit éveken át vágytam és hajszoltam, most nem ronthatom el, és bízom benne, hogy általa végre én is olyan ember lehetek, akit érdemes megtartani.

I just want this dream forever

 Talán kiváncsi vagy miért burkolóztam csendben a legutóbbi beszámoló után. Nos, igen, megtörtént az, amiről én már nagyon régen lemondtam. Közel két hónap után kijelenthetem, hogy ez a csoda bizony nem három napig tart. Lassan a hetek hónapokká nyúlnak, és az a mágnes, ami az ő irányába húz nap, mint nap, egyre csak erősödik. Óvatoskodtam az elején. Épp csak mindig egy picit engedtem be a kis váramba, de ő jött rendületlenül. A mosolya, ó az a boldog nevetése, teljesen elvarázsol. Tudod, hogy nem vagyok egy táccsi-táccsi person, de vele valami átkattant. Muszáj, fizikai szükségét érzem a folyamatos kontaktusnak. 

Van köztünk távolság. Nem kevés. Hetente, csak pár nap, van, hogy még annyi sem jut a közös időre. Megfogadtam, hogy vele nem sietek. Szükségem van arra, hogy kitaláljam, mit is akarok. Mikor tudok kilépni a komfort zónámból. Mikor vagyok képes olyan nagy lépésekre, amelyek a jövőmre is óriási hatással lehetnek. Meglepő, de mostanság egyre többször kerül szóba, és nem okoz nehézséget. Valahogy a korábbi rettegés ebben a pillanatban hiányzik. Vele képesnek érzem magam ezt a lépést megtenni. Kiváncsi vagy miért, ugye? Ő mit tud jobban, amit a múltban senki sem? A válasz egyszerű. És mégsem. Ő ahelyett, hogy megpróbált volna megjavítani, vagy megváltoztatni, egyszerűen csak igyekszik megérteni. Nagyon sokat beszélgetünk. Az elejétől fogva kimondjuk, ha valami zavar a másik részéről. Nem kell kitalálni, mi jár a másik fejében, egyszerűen csak megosztjuk az élményeinket és érzéseinket. Miről, hogyan vélekedünk, és ha ez nem egyezik a másikunkkal, nem kreálunk belőle konfliktust, hanem csak elfogadjuk, hogy vannak olyan témák, amelyekben más a látásmódunk és ha ez kihatással van a közös utunkra, akkor keresünk egy közös járható utat. Ez nevetségesen egyszerűen hangzik, ugye? Nos, a valóságban sajnos nem. 

Féltem, sőt még most is félek, hogy előjön a rosszabbik énem, és akkor majd meggyűlöl engem. Mostanra már meg kellett volna mutatkoznia. De nem hagyja. Nem ad neki teret. Mert megértéssel és tisztelettel fordul felém, ezáltal én is képes vagyok sokkal nyugodtabban és átláthatóbban gondolkodni. Képes vagyok végiggondolni a mondanivalóm, tanulni abból, ha esetleg átlépek egy bizonyos határt. Ahogy ő sem érvényteleníti az érzéseimet. A minap volt egy kis félreértésünk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen reakciót váltott ki belőlünk. a helyzet. Nekem rosszul esett, mert olyan témába nyúlt bele, ami nekem nagyon fájó pont. Bezártam. Látta, hogy baj van, de úgy érezte, nincs eszköz a kezében. Először teret hagyott nekem, de közben meg láttam rajta, hogy fokozatosan összeomlik. Általában nem vagyok jó a konfliktus kezelésben, ezt mind tudjuk. Most képes voltam felismerni, hogy nekem kell lépni. Szüksége van a megerősítésre. Azt gondolta, hogy ott fogom hagyni. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen miért tetem volna, csak meg akartam beszélni, hogy tartsuk tiszteletben egymás határait. Neki is vannak korábbi sebei. Rossz tapasztalatai, azokból merítkezett. Nem kiabáltunk. Nem veszekedtünk. Csak megbeszéltük. Mert ha szeretünk valakit, a legutolsó dolog, amit tenni szeretnénk, hogy szomorúnak lássuk. Itt ebben a kapcsolatban ennek a kölcsönös szeretetteljes tiszteletnek és megértésnek az alapjait érzem. Erre lehet egy stabil, közös jövőt felépíteni. 

I see my spark through his eyes

 Talán furcsának tűnhet, hogy az eddigi bőbeszédűségem, hogy megcsappant a legutóbbi beszámolóm után. Bevallom őszintén, lett egy vicces csavar a történetben. Ugyanis van az úgy, hogy az én döntésemet is felül lehet írni. Akkor ott azt hittem, jól látom a dolgokat. Meg kell hagyni azonban, hogy kicsit talán túlságosan feketén-fehéren merültem bele egy lehetséges lehetetlen jövőképbe, anélkül, hogy végiggondoltam volna,  ennyi minden történhet vagy változhat két emberben, ahogy egymással ki tudnak teljesedni. Adtam, adtunk egy új esélyt magunknak, de most elengedve a berögződéseket, és csak hagyjuk, had alakuljon a történetünk ahogy akar. 

Mennyiben más ez a korábbiakhoz képest? Szinte mindenben. Sokszor vagyok még zavarban. Nem értem az ő reakcióit. Aggódom, apróságokon. Próbálom jól csinálni. Sokszor visszakérdezek. Félek. Sőt rettegek, mert olyan érzések kavarognak bennem, igyekeznek előtörni, amelyek régóta mélyre ásva szunnyadtak bennem. Tartunk egyfajta távolságot. Nem sietünk, de valahogy mégis napról napra közelebb jön hozzám. Kommunikál. Velem. Elmondja a gondolatait, ami benne lezajlik, ettől rájövök, hogy nekem mennyire nincs eszköz készletem arra, hogyan mondjam ki ami bennem van. Együtt bukdácsolunk ezen a területen, mert egyikünknek sem erőssége, de mégsem tűnik erőltetettnek az egész. Szereti a vicceimet, ahogy bolondozom, táncolok és dalszövegekkel reagálok egy-egy mondatára. Előcsalogatta azt a lányt, aki  akkor voltam, amikor még egésznek éreztem magam. Nem, nem jött hirtelen minden rendbe, de segít a jelenléte a gyógyulásban. Lassú folyású patakként csordogál belém és tölti meg ismét a lelkem hiányzó darabjait élettel és szeretettel. 

A jelenléte ad egy olyasfajta békét és megnyugvást, amit meg tudnék szokni pillanatok alatt. Ritkán látom életnagyságban, ami ad egyfajta keserédes kínt a helyzetünknek, de hős lovagként a minap csak egy pár órára meglátogatott, pedig elhiheted nem itt lakik a szomszédban. Neki ez mégis természetes volt, mert hiányoztam neki. Nem várt cserébe semmit. Ahogy belenézek azokba a csodaszép mosolygós mogyoróbarna szemekbe, olyasmit találok, amit talán még sosem. Ilyenkor eltudok teljesen veszni abban a tekintetben, Nincs szorongás, aggodalom és pánik. Akkor, abban a pillanatban csak kéz ember létezik, ahogy lelkük össze kapcsolódik.

Silly, silly girl…I’m so sorry for you

 A továbblépés ingoványos ösvénye sokszor becsapós. Néha napfényes, madárcsicsergős utakon vezet, aztán egy pillanat alatt sűrű sötét rém-erdő közepén találhatod magad, ahonnan alig-alig találsz ki. Megint nem figyeltél a táblákra, igaz? Te buta, buta szív. Pedig olyan ügyesen haladtál előre. Mondtam neked, hogy vigyázz, légy óvatos. Látod, mit tettél. Óva intettelek, súgtam a füledbe, hogy villog a fénye annak az átkozott lámpának, de nem hallgattál rám. Annyira vártad, hogy ismét valakinek fontos legyél. Jól érezted maga. Olyan rég mosolyogtál és nevettél ennyit.

Most nézz magadra. Itt ülsz és ázik az arcod a sós könnyeid zuhatagától. Nem feledkezhetsz meg a leckékről. Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod! Kiálltál magadért, higgadt voltál, de nem engedtél. Ez volt a megalkuvás vizsgája. Most már te is tudod. Még a legvarázslatosabb éjszaka után sem hunyhatsz szemet olyasmi felett, ami nem a te jövőképedet szolgálja. Most már te is tudod, milyen fájdalmas, amikor a másiknak teret hagysz, de a saját határaidat is megtartod. Talán most összetörtél egy kicsit, de tudod, hogy vannak még értékes emberek, akikkel tudsz kapcsolódni, egyszerűen csak figyelned kell a finomhangolásra is. Mindig figyelned kell a részletekre. Ezt a fontos részt kihagytad, a karma erre most gonosz módon emlékeztetett, nem igaz? Tanuld meg! Ha kérsz valamit, mindig pontosan fogalmazz! Talán most felteszed magadnak a kérdés, hogy micsoda beteg játékot űz veled az univerzum, de a lelked mélyén te is tudod, hogy a fejlődésedhez szükségesek az ilyen kijózanító pillanatok. Ne feledd! Járj nyitott szívvel, mert méltó vagy a szeretetre, és idővel megtalálod azt, aki mindenben passzolni fog hozzád, és a legjobban hozza ki belőled. Addig pedig légy alázatos, formálódj és haladj az utadon tovább!

Current mode: Keep silent the wounded soul

 Nem tudom, mi a fene történik. A világom mintha teljesen kifordulna önmagából. Nem tudom, mit keresek. Mit akarok? Akarok egyáltalán bármit is még? Az elmúlt két évben egész jól megbirkóztam a világi nehézségeimmel. Kezdtem, hogy is mondják, tünetmentes lenni. Aztán mindent egy tollvonással áthúztam. Kitéptem a papírt és összegyűrve a kukába dobtam. Most pedig? Nem vagyok jól. Úgy értem egyre rosszabbul érzem magam. Nem tudok már rendesen funkcionálni. Amit eddig elértem, azt most úgy rombolom szét akaratlanul is, mint gyerekek a tengerparton épített gyönyörű homokvárat.

Próbáltam titkolni. Rájöttem, hogy a túl közlékenység egy rossz tulajdonság. Nem lehet az emberekre rázúdítani a problémáimat. Miért? Mert ők nem tudnak rá megoldást találni. Ellenben viszont borzasztó kényelmetlenül fogják magukat érezni a társaságomban és idővel igencsak idegesítőnek fogják találni, hogy folyton csak a gondjaim töltik ki a gondolataimat. Kicsit ezért tudatosan távolodtam el mindenkitől. Máskor, mikor szinte némán sikítottam, hogy vegyenek észre, akkor fel sem tűnt senkinek, most, amikor csak halványan köddé kezdtem válni, rendre aggódnak, hogy minden rendben van-e? Minden rendben. Csak éppen mégsem. Bármennyire is viccelem el, nevetésemben erőtlenség érezhető, időnként indokolatlanul gombóc gyűlik a torkomban, és ha van olyan szerencsém, hogy más nem lát, szüntelenül potyognak a könnyeim. Kezdem megszeretni a magányt. Már nem beszélek annyit. Sokkal kevesebbet. Hihetetlen ugye? Végül mégis elhallgattam. Hiszen ez volt az egyik legtöbbet emlegetett "rossz" tulajdonságom. A lány, akinek folyton van valami mondanivalója, most csak ide írja le valójában mi zajlik benne. 

Hónapokba tellett mire megértettem, amit még az elején mondtál. Folyton csak azt hajtogattam, hogy én mennyire megváltoztam, de féltve őrizgettem a rólad alkotott képet, ami bennem élt, nem törődve azzal, hogy már nem vagy ugyanaz Te sem. Mostanában kezdem csak megérteni. Megváltoztál. Igazad van. Ez ellen nem tehetek semmit, hiszen sosem volt ráhatásom az életedre, ahogy neked sem az enyémre. Ma valahogy elbizonytalanodtam. Megint előjött egy furcsa, lidérces érzés, miszerint úgy kellene viselkednem, azt kellene mondanom parancsra, amit nem akarok. De nem tettem. Amikor azt mondtad szórakozom veled, fájt. Nem értettem a hirtelen jött felháborodást, a haragot és a rám ömlő feszültséget. Most sem értem, és nincs emiatt bűntudatom, mert nemet mondtam egy olyan gondolatra, amit nem akartam megosztani. Hogy miért? Mert ez csak az enyém volt. Az én megélésem és bár maga a mögöttes tartalom teljesen ártalmatlan volt, mégis hatalmas elefántot kreáltál belőle. Megváltoztál. Ingerült vagy. Indulatos. Ártalmatlan humort, megjegyzést komolyan veszel és pellengérre állítasz érte. Ez nekem így ebben a formában az életembe nem beilleszthető. Kicsit azt gondolom, hogy nem biztos, hogy jó hatással van az életedre az én jelenlétem, és én éppen eleget sírtam már ahhoz, hogy még egyel több feszültségekkel teli szóváltásba keveredjek veled. Ezt egyszerűen nem akarom beengedni. Veled nem. Jelen pillanatban úgy érzem, egy puskaporos hordó a mi kommunikációs görbénk. Valami mindig lesz, ami miatt te ideges leszel én pedig a végén könnybe lábadt szemekkel veszem tudomásul, hogy megint elcsesztem valamit. Lehet azt gondolod túlérzékeny lettem. Talán így is van. De ez a lélek ezer meg egy sebből vérzik, és amíg egy mély vágás nem hegedt be, addig nem bír elviselni több karcolást. 

I will never win this battle

 Egyik nap még úgy kelek fel, hogy végre itt a tavasz, megváltom a világot, majd aznap este könnyekkel ringatom álomba magam. Valahányszor elkezd valami pozitív történni és megtorpanok és képtelen vagyok átlépni a küszöbön. Húznának, hívnának, de mintha egy fojtogató kéz tartana vissza. Ez az érzés gyilkos és fullasztó. Mintha egy terrárium üvegén keresztül kellene nézned, hogy az élet folyó áramlata elhalad melletted és te nem tehetsz semmi, mert a vastag plexi üveg mindig ott lesz előtted. 

Régen még megerőltettem magam, hogy próbáljam ezt a jelenséget a világ számára kommunikálni, de ma már megannyi pofon után nem teszem. Próbáltam nem tudomást venni róla. Próbáltam átlépni magamon, hiszen azt mondták, csak erőltessem meg magam, de az agyam rendre fellázad ellenem. Mintha egy felsőbb hatalom felülírná minden parancsomat, amit a tudatomnak kiadok. Vajon ez az elmebaj egyik kezdetleges tünetállapota lenne? Lassan beszív a sötétség és én észre sem fogom venni? Egyszerűen csak egyszer azon kapom magam, hogy innen már nincs visszaút? 

A napokban a csapból is az folyik, hogy tulajdonképpen nem voltál depressziós, csak a tél miatt volt rossz kedved. Akkor hol van a felszabadító érzés? Miért érzem még mindig, hogy fojtogat a szorongás és nem tudok a mellkasomat szorító érzéstől szabadulni. Lekötni magam, mindig valamit csinálni, muszáj, mert nem akarok a gondolataimmal egy percet sem együtt tölteni. Végletekig meríteni ki a szervezetem, hogy csak meghalni legyen erőm. Ma elveszett minden motivációm. Ma csalódtam a világban. Önmagamban. Holnap felkelek. Újra megteszem ugyanazt a kört, amit mindig. Mókuskerékben élek, és csak reménykedem benne, hogy egyszer át tudok lépni azon az ajtón. Egyszer. Amikor már túl késő lesz.

"Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja."

/Závada Péter/