Már jobb egy kicsit

Ez a hét borzalmasan kezdődött, az évem első mélypontját megéltem. Azt hiszem ezen a pontot eltört bennem valami, de hála két számomra nagyon fontos embernek, ezt is átvészeltük. Nem is tudom mi lenne velem nélkülük. Most már jobb egy kicsit, a suliban már észre sem venné senki, h pár napja még hülyeséget készültem csinálni. Jó persze a pókerarc vágásban profi vagyok, de mégis úgy érzem most nem vagyok a mélypontom legmélyén. 

Zuhanás közben sikerült egy faágba belekapaszkodnom, ami talán éppen, hogy csak megtart, de amíg le nem törik, vasmarokkal kapaszkodom belé. 

Az elmúlt egy-két napban különösen brillírozom az órák jó hangulatába hozásában, és nem tudom, hogy csinálom, de azt látom, hogy az embereknek egyszerűen jó kedve lesz mellettem, bár totál zakkantnak tartanak, de hát kellenek a bolond emberek a világba, szerintem nélkülük uncsi lenne a világ.

Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki, aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magához szorít. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik. Mostanában nem sokszor volt benne részem.

/Laurell Kaye Hamilton/

Mi a barátság egyáltalán, ha nem az, hogy osztozunk egymás őrültségeiben?

/Marc Lévy/

Magában akart ábrándozni, mint sokszor. A vizet nézte. Eszem ágában sem volt, hogy elmenjek.
- Mi az, imádkozol? - kérdeztem, mert a két kezét összekulcsolta, ahogy rákönyökölt a korlátra.
- Igen - mondta dühösen. S mindjárt kezdte is: - Úristen, ments meg a barátaimtól, az ellenségeimmel majd csak elbánok magam is.

/Ottlik Géza/