Éget, szinte felperzsel a bűntudat. Napok teltek el. Képtelen volta megtenni, pedig érzi, látja, hogy elzárkózom tőle. Viaskodom magammal minden egyes nap. Időnként konfliktusba kerülünk, menekülni akarok, el is menekülök ezekből a helyzetekből. Ki kell mondanom. Nem áltathatom egyikünket sem tovább. Várom az éjszakát. Minden nap. Ismét magam lehetek. Szabaddá válthatnak bennem a bűnös gondolatok. Erős volt a mostani telihold. Bíztam az erejében. Túlságosan is. Először még nem fogtam fel, amikor kiáltottam. Némán. Szívemből. Harmad napra megértettem. Nem véletlen a csönd. Süketel a vonal. Elszakadt. Nem érzem már. Nincs más, csak a néma, üres csend.
Ráz a hideg, a gondolatra is. Persze, mintha lenyúzták volna a bőröm felső rétegét. Elszakadt. Nincs többé. Érezni akarom! Csak még egyszer. Keresem. Minden apró emléket előveszek. Olvasok. Mosolygok, emlékszem. A könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, mert fáj a tudat. Végérvényesen egyedül maradtam. Azt mondta, mindig ott lesz. De ez nem igaz. Nincs ott, mert nem érzem. Egy sötét falat látok. Egy áthatolhatatlan erődöt, ami elválaszt a világától.
Van értelme rágódni a miérteken? Mit tehettem volna? Meg tudtam volna változtatni a dolgok menetét? Miért hoztam akkor olyan döntéseket. Miért mentem bele egy olyan helyzetbe ami senki számára sem volt kifizetődő? Miért kísért úton út félen a szenvedés? Mit kellene tennem a boldogságért?
Magamba tekintek, mélyen. Vissza kell vonulnom kicsit. Kitalálni, hogyan tovább. Már nem tudom az elmúlt évek alakulását megváltoztatni. Micsoda pazarlás. Éveket pazaroltam hamis ábrándokra. Hitegettem magam és másokat is, pedig a képlet megmásíthatatlan. Egyedül kell végig csinálnom, önmagam cinkosaként. Hibát, hibára halmoztam azzal, hogy mások életének a részévé váltam, és ezzel igyekeztem a saját utam foltjait befoltozni. Elvettem másoktól, ami az övék volt, és semmit sem adtam cserébe. Nincs itt mit szépíteni, én voltam a gonosz ebben a történetben. Én adtam a mérgezett almát minden esetben, aztán fekete özvegyként hálóztam be a jó embereket, akikből addig táplálkoztam, amíg szükségem volt rá, végül kiszipolyozva, tönkre téve, elhajítottam őket. De ez a feneketlen szomj, sosem tudott elmúlni. Mindig, folyton folyvást egyfajta éhség hajt. Mert ha lelkem feneketlen gödrét időről időre megtöltöm jósággal, akkor ideig óráig elhitethetem saját magammal is, hogy valójában nem vagyok olyan sötét, hideg és üres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése