Lassan elmondhatom, hogy túléltem a 2024-et. Ez egy durva évad volt, tele váratlan és időnként rettenetes fordulatokkal. Nem tudom ki írta a forgatókönyvet, de küldjék szabadságra és a jövő évi sztori közelébe ne engedjék.
Hazudnék, ha azt mondanám ez az út nem rejt bukkanókat. Új ösvényt választottam, de nem számoltam vele, milyen sokszor fogok arccal előre pofára esni és éjszakákon át csak a semmibe meredve bámulni magam elé és feltenni magamnak a kérdést, hogy megérte? A válasz mindig ugyanaz, de az, hogy ennyire homályos mi lesz a jövőben, az zsigeri rettegéssel tölt el. Változnom kell, és változtatnom, ami nagyon kemény munka már így az elején is. Érdekes egy újonnan támogató közegbe bekerülni, ahol látják bennem a jót, a hibáim ellenére is és legtöbbször kedvesen, építő jelleggel adják a visszajelzést számomra, ami hatalmas segítség nekem ahhoz, hogy fejlődni tudjak és minél jobb teljesítményt nyújthassak a munkámban.
Ugyanakkor arra is figyelnem kell, hogy az életem most ne áldozzam fel a munka oltárán, csak azért mert félek a gondolataim és érzéseim kavalkádjában üldögélni. Elkezdtem az önismereti utam, a korábbi mélyen gyökerező traumák gyökereit boncolgatni, megismerni, ezáltal azt a kislányt is gyógyítani, aki bennem él. Van bennem egy izgatott várakozás valami új ismeretlen felé, mintha a csontjaimban érezném, hogy hamarosan érkezik valaki az életembe, aki mindent fel forgat majd.
Szembe kell néznem azzal a ténnyel is, hogy az a jövőkép, amit én annak idején én megálmodtam magamnak, nagy valószínűséggel a homályba vész majd. Egy olyan vágyat és álmot kell elengednem, amit rendben van, ha meggyászolok. A hétvégén, mikor a legédesebb kis lényt, aki még csak most ismerkedik a világgal, a kezembe foghattam és együtt nevetve táncoltunk, egyszeriben arcon csapott a tudat, hogy talán sosem tapasztalhatom meg a saját bőrömön ezt a fajta csodás szeretet érzést ami egy anya és gyermeke között alakulhat. A kellemes pillanatból egyszeriben hatalmas zokogás tört rám, ahogy kiszakadt belőlem ez az érzés. Senki sem értette, de valahogy mindenki tudta miért történt. Megbékéltem-e végül? Jobban érzem magam valamivel. Könnyű azt mondani, hogy engedjük el, de ez egy ugyanolyan gyász folyamat, mint ha valaki fontos személy t vesztettünk volna el. Eddig talán bele sem gondoltam, mennyire mélyen érint ez a fajta veszteség. Nem tudom átprogramozni, nem lehet azt mondani, hogy holnaptól nem gondolok rá. Tegyem be az egyik dobozba, és ezt is csúsztassam az ágy alá? Nem, ez a stratégia korábban sem működött. Akkor mégis mit tegyek, hogy ez a mardosó bűntudattal vegyes hiányérzet enyhüljön? Túl sokáig gondoltam, hogy van még időm. Túl sokáig hittem azt, hogy hamar meglelem a boldogságom és meg fogok állapodni. Nemcsak a fiatal épp csak felnőtt énem, hanem a néhány évvel ezelőtti is csak csalódottan csóválná a fejét, ha eléjük kellene állnom és el kellene mondanom, hogy elbuktam. Sokszor hajszolom az érzéseket, mint egyfajta adrenalin függő. Kitalálok jeleneteket, eseményeket a fejemben, hogy néhány pillanatra megízleljem a szeretet és törődés érzését, miközben pontosan tudom, hogy nem érdemlek meg ilyesmit. Ez az út nem csak a gyógyulás de a felismerés útja is. Amikor megérted miért okoztad minden kapcsolatod bukását, és, hogy valójában végig te voltál a hunyó. Amikor rájössz, az igazi személyiséged mennyire sötét és ellenszenves, de tökéletesen eltudod játszani azt a szerepet, amit mások látni szeretnének, így a végén még ha a sötét éned is érvényesül, lehetsz az áldozat, hiszen a jó szerepét tökéletesen játszottad…játszod..játszani fogod…
