Ez egy ilyen időszak. Ez most a jelen. Karmolok. Harapok. Éles vagyok és Kegyetlen. Szinte már kellemes meleget nyújtanak a körülöttem bolyongó sötét árnyak. Szörnnyé váltam, olyanná, aki tesz róla, hogy mindent és mindenkit elmarjon maga mellől. Egy darabig egész jól el evickéltem, de aztán ismét mély zuhanásba kezdtem. Nem akartam megállni, most sem akarok, csak lebegni, zuhanni a végtelen mélységbe. Szeretem ha fáj. Mindig ennek az érzésnek a biztonságát keresem. Ez igazi, ezt ismerem. A fájdalom mindig a barátom volt. Ha elhagytam, akkor is várt rám, csendben, békésen a háttérbe húzódva, mert mindig tudja, hogy idővel visszatérek hozzá. A fájdalom nem jó barát, de élő és érezhető. Legyen az lelki vagy fizikai, a fájdalom az egyik legerősebb érzés a világon. Na meg a szeretet. Fintorogva olvasom minden egyes alkalommal ezt a szót. Túl van értékelve. Szeresd ezt, szeresd azt. Szeresd magad! Szeress mást! Micsoda baromság! Gondolkodom, mi is a szeretet fogalma? Tudom-e valójában micsoda? Szerettem egyáltalán bármit is az életem során? Vagy csak megtanultam kifejezni, mintha képes lennék érezni is.
Mindig viaskodik bennem a két én. Mindig látom, az alternatívát. A milyen lehetne, vagy a milyen lenne ha...verziót, és látom a valóságot. Ha teszek, vagy mondok valamit. Keményet. Fájdalmasat. A másik szomorú lesz és csak csóválja a fejét. Túl sok fény van körülötte, túlságosan boldog akar lenni. Túl nagy a szíve, túlságosan könnyen hisz el mindent. Muszáj őt hét lakat alatt őrizni. A szív nem megbízható. Valahányszor lehetőséget kap, mindig behúz minket a csőbe.
Meglepő de létezik a megfagyott szív szindróma. Szinte alig érzem, ahogy dobog. Máskor mindig olyan erőteljes, most csak ütemesen végzi a dolgát, de nem beszél hozzám.
Egyedül lenni sokszor ijesztő és még rémisztőbb dolgokat tud művelni az ember fejében. Időnként meglepődünk, hogy napokig szinte meg sem szólaltunk. Minden csak a fejünkben zajlik. Sokat figyelünk befelé, és akkor hirtelen olyan dolgok után kezdünk vágyni, amit egyébként alig bírunk elviselni, ha a birtokunkban van. Aludtál már el úgy, hogy saját magad ölelted át, csak azért, hogy imitáld annak az érzését, hogy valaki karjaiban alszol? Szánalmas ugye? Mennyire kétségbeesetten vágyni az ember az érintés varázsára, amikor nincs a birtokában. Esténként sírni szintén csak ilyenkor szokott az ember. Kiadja azt a sok elfojtott gondolatot és érzést, amit napközben vissza kellett tartania, ahhoz, hogy működni tudjon. Végig gondolja, kiket és hányszor bántott csak azért mert képtelen a saját sötétségéből kimászni. Belenéz a tükörbe de nem mást lát, csak egy szörnyet. Egy szörnyet aki magának szenved...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése