One last word...I promise

 Nem azt mondom, hogy teljesen befordultam az elmúlt egy hétben, de most olyan keveset van lehetőségem beszélgetni, hogy ma azon kaptam magam, fürdés közben saját magammal veszekszem tinder pörgetés közben. Érted? Még megmondja, hogy túlságosan válogatós vagyok. A kis hang a fejemben kioszt. Miért töltöttem le megint ezeket az appokat? Pff...jó kérdés. Senki sincs eléggé az ínyemre. Nem lehetne, kapásból odaugrani, hogy felugrik a nagy Ő az első adandó alkalommal? Annyira nincs kedvem tötyörögni a sorozatos, Helo mesélj magadról...mit csinálsz a szabadidődben üzenetekhez. Lehet, kellene valami előzetes sablon szöveget írnom, ha attól nem menekülnek el a jelöltek hanyatt homlok akkor már van értelme szóba állni velük?

Mindenesetre furcsa, hogy a lakosság azon része tömörül itt, aki görög félisten testtel rohangászik, de ezen kívül semmi érdekeset nem mutat meg magából. Mióta lett divat ez? Pörgeted a profilokat, gym body, itt nyaraltam, ott másztam hegyet, ilyen menő autóm van és hopp még becsúszik egy kiskutyás/cicás kép is néha. Tudomásom szerint most minden csapból az folyik, hogy tűnj ki a tömegből meg ilyenek, de vagy az én életem tök unalmas, vagy mindenki másé sokkal izgalmasabb...bizonyára mindkét állítás megállja a helyét. Talán még nem lenne ennek itt az ideje. Fontos figyelembe venni a valós lehetőségeket is. Még mindig megpróbálhatok a megfelelő jelölt előtt pofára esni. Az legalább illene a személyiségemhez. Egyébként is, nincs is időm az ilyesmire. Csomó nehéz döntés és nem akarom feladat áll előttem, amit még mindig csak halogatok és tolok magam előtt, mert nem merem megugrani, bevállalni a vele járó feszkót. Túlgondolom. Rászorongok. millió és egy verziót kreálok a fejemben, hogy mit fogok mondani és végül egyiket sem merem megtenni. Addig a pillanatig, amíg megint minden összeomlik körülöttem. Mintha kényszeresen pörgetném a katasztrófa spirált, hogy a káosz biztonságában ülhessek, mert az új és jó annyira félelmetes, hogy inkább meg sem próbálom. Természetesen én ebbe akarom a következő gyanútlan szerencsétlent bele rángatni. Igazán önző dolog még tőlem is. 

Egyedül lenni szívás. Ezt nem lehet szépíteni. A szabadság és kötetlenség érzése értelmét veszti. Csak akkor tudatosul benned mennyire egyedül vagy, amikor a néma órák napokká, majd később hetekké, hónapokká válnak. Talán szórakozott dolognak tűnhet, de mindennap megnyitom az e-mailjeimet. Az első napokban ugyanis nem vettem komolyan a rádiócsendet, most azonban már értem. Időnként a csend is egyfajta válasz. Milyen betegesen erős traumakötődése lehet valakinek, ha még azután is várja a csodát, hogy kijelentette nem akar ilyesmit az életébe. Ezt a fajta drogot simán illegálissá kellene tenni, még ha csak megfoghatatlan és csak az agyban okoz kellemetlen kémiai reakciókat. Túl kell élni. Csak ki kell tartani. Mint amikor a láncdohányos másodszor teszi le a cigit. Egyszer már sikerült, most is menni fog, csak ez alkalommal kitartóbbnak kell lenni. Nem épp a legmegfelelőbb hasonlat, de a gondolatmenet hasonló. Emlékszem, te mindig azt mondtad kapcsolat, én pedig erre a legutóbb is olyan érzéketlenül és hidegen reagáltam, mondván nem ez így egyszerűbb, de a valódi okát ennek talán sosem árultam el. Talán most sem kellene ide leírnom, de most a saját elengedéseimről van szó. Annak idején abban a káoszos időszakban kaptam egy megkeresést. Akkoriban még volt bennem egy halvány reménysugár, hogy talán meggondolod magad. De ő szinte könyörgött, hogy engedjelek el. Megköszönte, hogy megvigasztaltalak és törődtem veled, amikor ő erre nem volt képes. Azt mondta, velem nem tudja felvenni a versenyt, ami már akkor is nevetséges volt, mert valamit csak jobban tudott, mint én. 

Féltem harcolni, talán az agyam hátsó zugában egy hang tudta, hogy ezt a csatát sose tudnám megnyerni, mert itt nem én leszek a hercegnő, akiért eljön a hős lovag. Inkább a gonosz boszorka, aki megpróbálja megkísérteni a lovagot, hogy a hercegnő örök szomorúságra ítéltessék. Akkoriban még hittem a szerelem valódiságában. Naiv voltam, be kell valljam. Sokszor gondoltam azokra a sorokra, a beszámolóidra, arra, hogy sose voltam szitok tárgya. Egészen míg végül megértettem. Én csak egy amolyan menedékféle voltam a viharban a vándornak, aki segít megtalálni a haza vezető utat. Ez nem lehetett kapcsolat, inkább egy kapcsolódás, ami nyomott hagyott két lélekben. 

Keserédes gondolatok ezek, tudom, hogy ezek az események mélyen hozzájárultak ahhoz, ahogy most állok az emberekhez. Kár tagadni. Ez egy megrázó tapasztalás volt. Dugdostam. Az ágy alá. A polcra. Egy másik kapcsolat mögé. De a tény, hogy alapvetően megrengett a hitem a szerelem intézményében, ide vezethető vissza. A folytonos távolságtartás. Az elhagyástól való félelem. A feszültségek generálása, hogy önigazolhassam magam, amikor azt mondják elviselhetetlen vagyok. Mind egy ismétlődő spirál részei lettek, ezzel biztosítva, hogy sose higgyem el, hogy méltó lehetek valaki szeretetére. Mindig ára volt. Sosem járt ingyen, amikor pedig azt hittem ez egy once in a life ajánlat, nem olvastam el az apró betűs részt. Ezért hát én is feltételeket kezdtem szabni. Nem tudtam többé szabadon szeretni, nem is mertem. Nem hittem senkinek, mindig gyanakodtam, ezt teszem most is. Ha végül pedig  egyedül maradok, akkor így lesz. Mert ez az élet lecke életem végéig kísérteni fog, és bár vágyakozva nézek vissza arra a lányra, aki akkor voltam, tudom, hogy el kell őt engednem, mert ő a múltban ragadt és én az ő jövője lettem. Megváltozva, kissé megkeményedve, az útját keresve, de megértve, hogy ez az én az akivel most dolgozni kell. Tele van elfojtott dühvel és haraggal. Hangulata minden pillanatban változik. Egyszer boldogan táncolt a kedvenc zenéjére, néhány pillanat múlva meg zokogva rogy a padlóra. Keresi a kapaszkodóit, a belső erejét, ami hajthatja tovább, a kreativitását, ami ott van benne, csak nem tud hozzá férni. A hitét. Önmagában. 

Finally I got silence's peace

 Milyen érdekes, hogy egy baráti beszélgetés hangulata, aminek se eleje se vége nincs, csak a napok egymás utániságában szövi a saját fonalát, egy pillanat tud hideggé és üressé válni. Egyik percben még együtt nevettek, csipkelődtök egymással, majd szó szót követ és úgy érzed, nem is ismersz rá a másikra. Nem értem a túl oldalról érkező feszültséget és haragot. Ismerős keserű íz tolul a szádba. Hirtelen ugyanaz a kisgyerek leszel, aki annyiszor került ilyen helyzetbe és csak meredten bámult maga elé, hogy mit követett el? 

Sok évig éltem úgy, rossz berögződések miatt, hogy hagytam az emberek, a barátok határok nélkül tapossanak, húzzanak-vonjanak, szeressenek, arcon csapjanak. Azt hittem, ez így működik. Ugyanezen metodikában viselkedtem én is. Az a jó a felnőtt létben, hogy ahogy telnek az évek egyre több embert ismersz meg és egyre mélyebben kerülsz önmagaddal kapcsolatba. Elkezded a gyerekként ismert tanokat megkérdőjelezni és rájössz, talán lehet másképp is. Az olyan makacs embereknek, mint amilyen én is vagyok kicsit több negatív hullám kellett az életébe ahhoz, hogy végre erőt vegyen magán és változtasson az addigi életén. Ez egy csiga lassú folyamat, és nem lehet hirtelen a világot megváltani. Belülről kell kezdeni, pici apró lépésekben. Elfogadni az önmagunk hibáit és ahelyett, hogy gyerekes módon a világ minden visszajelzésén vérig sértődnénk és egyszemélyes hadsereget alkotva az univerzum ellen tűzokádó sárkánnyá változnánk, inkább megvizsgáljuk a helyzetet, hogy hogyan tudunk úgy javítani, hogy közben a saját magunk határai se sérüljenek. Nem könnyű, mert a környezetünk nem szokott hozzá ehhez a megváltozott hozzáálláshoz. Mik ezek az új határok, miért ilyen határozott? Másképp beszél, higgadtabb, talán megcsillan az régi csintalanság amit olyan régen lehetett rajta látni csak egy érettebb formába öntve.

Nem tudom mi történik odaát. Nincs is közöm hozzá. Talán már nem vagyunk ugyanazok, mint néhány évvel ezelőtt. Talán mindketten megváltoztunk. Néhány hónapja még úgy éreztem belehalok, ha nem tudunk egy napot beszélni. Most viszont olyan érzésem van, mintha az elmúlt napokban valami megroppant volna és ismét kapnék levegőt. Kiálltam magamért, és te érvénytelenítetted az érzéseimet. Nem vetted figyelembe amit mondok, leráztál egy "engedd el" mondattal, csak mert nem alázkodtam meg az igazad előtt. Rám förmedtél többször, amire úgy érzem nem szolgáltam rá. Volt egy pillanat, amikor kicsaltad belőlem a riadt kisgyermeket is, aki annak idején kellett, hogy állja a sarat, de nem engedtem. Mert nem akarom többé, hogy erőszakosan nyomják le a torkomon azt az igazságot, amivel nem értek egyet. Lehetnek más gondolataim, lehet más világnézetem, és más igazságom is. Nem  ítélkezhetem mások élete és tettei felett, mint ahogy más sem teheti ezt velem csak azért mert neki más az életszemlélete. Bántottál. Talán nem szándékosan. Nem voltál ugyanolyan, mint általában. Talán sok volt a feszültség. Nem tudom. De úgy éreztem, hogy én vagyok a villámhárítója ennek a felgyülemlett feszültségnek. 

Talán fáradt vagy. Talán szükséged van egy kis csendre és békére. Hagyok egy kis teret. Nem piszkállak, hátrébb lépek, most már megtudok birkózni a világomban fel-fel bukkanó akadályokkal. Hálás vagyok az eddigi támaszért és támogatásért, bízom benne, hogy valamit azért én is tudtam adni, de itt az ideje, hogy most már ne lógjunk folyton egymás nyakán és haladjunk tovább az életünk következő mérföldköveihez. Nem tűnök el örökre, ha kell, mindig itt leszek, egyszerűen most csak csöndnek engedek teret. 

It’s hard to start over but it is necessary

 Túlságosan naiv típus vagyok. Túl sok disney mesét láttam gyerekként, ezért ragaszkodom foggal körömmel a herceg fehérlovon elmélethez. Aztán jöttek a dark romance és fantasy könyvek. Ott már nem minden esetben a szőke herceg, de a hős szerelmes jelen volt. Sokáig hittem a tapasztalatok miatt, hogy ami a könyvekben van az a misztikum miatt elképzelhetetlen a való világban. Viszonylag régen randiztam,  de az utóbbi közel három évben a világ, és a pár keresés, mintha 180 fokos fordulatot vett volna és kifordult volna önmagából. Mintha mindenki csak próbajátékot játszana, nem mer belemenni komolyabb dolgokba. Nem adja ki magát, mert még mindig korábbi csalódások nyomaitól szenved. Bennem is vannak ilyen sebek, de valahogy mégis a hitem visz tovább. Voltam megcsalva, voltam szerető, voltam csak amolyan kicsit több, mint barát, de nem fölvállalt társ. Volt akit én hagytam el, mert nem tudtunk párként jól működni. Utóbbinál fojtos megjegyezni, hogy sokat gondolkodom, hiszen még viszonylag friss élmény. Az elején a tagadás fázisában szinte menekültem attól, hogy belenézzek a kapcsolat mélyébe. Harag volt bennem, bűntudat és sok más negatív érzelem. Felszabadulást reméltem, de hamar kiderült, hogy a saját sérülésim szinte felőröltek belülről, és a szakítás csak olaj volt a tűzre. Idővel jobb lett, elkezdtem azon dolgozni, hogyan fejlődjek, milyen lépéseket kell tennem a javulás felé, hogy a jövőben ne ismétlődjenek ezek a sémák. Jobb lett. Elkezdtek a jó emlékek előtérbe kerülni, talán mégsem volt olyan üres az egész. Nyitni kezdtem, ismerkedni, reménykedni, hogy a következőben, már jobban fogok teljesíteni. 

Persze, megint kijött belőlem a naiv kislány, aki semmi másra nem vágyott/vágyik, mint, hogy valaki végre szeresse és ne forduljon el tőle. Hittem a szép szavaknak, elkezdtem kötődni, reménytelien tekintettem előre, hiába jött a féltő figyelmeztetés, hogy ne éljem bele magam. Idő közben magamon is tovább dolgoztam. Elkezdett a bűntudat gyötörni. A belső munka hatására olyan kérdőjelek jelentek meg bennem, amikre nem számítottam. Lehetséges, hogy nem a korábbi kapcsolat kehülése, hanem a hozott traumák, az a két sebzett gyermeki én nem tudott megküzdeni egy kapcsolat nehézségeivel?!

Végül persze hoppon maradtam. Becsapva érzem- e magam? Egy kicsit. És csalódott is vagyok, de nincs bennem harag, hiszen ez nem az én veszteségem volt, egyszerűen a másik fél nem állt készen rám. A munkát folytatom, hiszen még csak most kezdtem megérteni a bennem zajló sok éves káoszt. De lassítani fogok. Ismét megkeresem az értelmét és boldogságát az egyedüllétnek, még ha eddig viszolyogva húzódtam is el tőle, mint egy rossz, fertőző betegségtől.

A jövőben pedig igenis kiállok az igényimért. Ugyanis nem nekem nagyok az elvárásaim, hanem kevesen képesk megugrani az alap feltételeket. A titok kedves férfiak, ott van azokban a bizonyos könyvekben. Nem kell varázserődnek lenni, nem kell, hogy hős tündérkirály, vagy vámpír legyél. Figyelemmel olvass, a férfi női karakter dinamikát figyeld és rájössz, hogy a nők nagy része, köztük én is nem lehetetlent kér, hanem az alapszinten elvárható normákat. Sok a maszkulin energiájú nő? Tedd fel magadban a kérdést vajon miért? Hová tűntek a feminim vonások? Ott vannak, a kérdés, melyiket tudod felszínre hozni. És hidd el, ha egy nőben az utóbbi tör felszínre, megnyerted a főnyereményt.