Milyen érdekes, hogy egy baráti beszélgetés hangulata, aminek se eleje se vége nincs, csak a napok egymás utániságában szövi a saját fonalát, egy pillanat tud hideggé és üressé válni. Egyik percben még együtt nevettek, csipkelődtök egymással, majd szó szót követ és úgy érzed, nem is ismersz rá a másikra. Nem értem a túl oldalról érkező feszültséget és haragot. Ismerős keserű íz tolul a szádba. Hirtelen ugyanaz a kisgyerek leszel, aki annyiszor került ilyen helyzetbe és csak meredten bámult maga elé, hogy mit követett el?
Sok évig éltem úgy, rossz berögződések miatt, hogy hagytam az emberek, a barátok határok nélkül tapossanak, húzzanak-vonjanak, szeressenek, arcon csapjanak. Azt hittem, ez így működik. Ugyanezen metodikában viselkedtem én is. Az a jó a felnőtt létben, hogy ahogy telnek az évek egyre több embert ismersz meg és egyre mélyebben kerülsz önmagaddal kapcsolatba. Elkezded a gyerekként ismert tanokat megkérdőjelezni és rájössz, talán lehet másképp is. Az olyan makacs embereknek, mint amilyen én is vagyok kicsit több negatív hullám kellett az életébe ahhoz, hogy végre erőt vegyen magán és változtasson az addigi életén. Ez egy csiga lassú folyamat, és nem lehet hirtelen a világot megváltani. Belülről kell kezdeni, pici apró lépésekben. Elfogadni az önmagunk hibáit és ahelyett, hogy gyerekes módon a világ minden visszajelzésén vérig sértődnénk és egyszemélyes hadsereget alkotva az univerzum ellen tűzokádó sárkánnyá változnánk, inkább megvizsgáljuk a helyzetet, hogy hogyan tudunk úgy javítani, hogy közben a saját magunk határai se sérüljenek. Nem könnyű, mert a környezetünk nem szokott hozzá ehhez a megváltozott hozzáálláshoz. Mik ezek az új határok, miért ilyen határozott? Másképp beszél, higgadtabb, talán megcsillan az régi csintalanság amit olyan régen lehetett rajta látni csak egy érettebb formába öntve.
Nem tudom mi történik odaát. Nincs is közöm hozzá. Talán már nem vagyunk ugyanazok, mint néhány évvel ezelőtt. Talán mindketten megváltoztunk. Néhány hónapja még úgy éreztem belehalok, ha nem tudunk egy napot beszélni. Most viszont olyan érzésem van, mintha az elmúlt napokban valami megroppant volna és ismét kapnék levegőt. Kiálltam magamért, és te érvénytelenítetted az érzéseimet. Nem vetted figyelembe amit mondok, leráztál egy "engedd el" mondattal, csak mert nem alázkodtam meg az igazad előtt. Rám förmedtél többször, amire úgy érzem nem szolgáltam rá. Volt egy pillanat, amikor kicsaltad belőlem a riadt kisgyermeket is, aki annak idején kellett, hogy állja a sarat, de nem engedtem. Mert nem akarom többé, hogy erőszakosan nyomják le a torkomon azt az igazságot, amivel nem értek egyet. Lehetnek más gondolataim, lehet más világnézetem, és más igazságom is. Nem ítélkezhetem mások élete és tettei felett, mint ahogy más sem teheti ezt velem csak azért mert neki más az életszemlélete. Bántottál. Talán nem szándékosan. Nem voltál ugyanolyan, mint általában. Talán sok volt a feszültség. Nem tudom. De úgy éreztem, hogy én vagyok a villámhárítója ennek a felgyülemlett feszültségnek.
Talán fáradt vagy. Talán szükséged van egy kis csendre és békére. Hagyok egy kis teret. Nem piszkállak, hátrébb lépek, most már megtudok birkózni a világomban fel-fel bukkanó akadályokkal. Hálás vagyok az eddigi támaszért és támogatásért, bízom benne, hogy valamit azért én is tudtam adni, de itt az ideje, hogy most már ne lógjunk folyton egymás nyakán és haladjunk tovább az életünk következő mérföldköveihez. Nem tűnök el örökre, ha kell, mindig itt leszek, egyszerűen most csak csöndnek engedek teret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése