Silly, silly girl…I’m so sorry for you

 A továbblépés ingoványos ösvénye sokszor becsapós. Néha napfényes, madárcsicsergős utakon vezet, aztán egy pillanat alatt sűrű sötét rém-erdő közepén találhatod magad, ahonnan alig-alig találsz ki. Megint nem figyeltél a táblákra, igaz? Te buta, buta szív. Pedig olyan ügyesen haladtál előre. Mondtam neked, hogy vigyázz, légy óvatos. Látod, mit tettél. Óva intettelek, súgtam a füledbe, hogy villog a fénye annak az átkozott lámpának, de nem hallgattál rám. Annyira vártad, hogy ismét valakinek fontos legyél. Jól érezted maga. Olyan rég mosolyogtál és nevettél ennyit.

Most nézz magadra. Itt ülsz és ázik az arcod a sós könnyeid zuhatagától. Nem feledkezhetsz meg a leckékről. Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod! Kiálltál magadért, higgadt voltál, de nem engedtél. Ez volt a megalkuvás vizsgája. Most már te is tudod. Még a legvarázslatosabb éjszaka után sem hunyhatsz szemet olyasmi felett, ami nem a te jövőképedet szolgálja. Most már te is tudod, milyen fájdalmas, amikor a másiknak teret hagysz, de a saját határaidat is megtartod. Talán most összetörtél egy kicsit, de tudod, hogy vannak még értékes emberek, akikkel tudsz kapcsolódni, egyszerűen csak figyelned kell a finomhangolásra is. Mindig figyelned kell a részletekre. Ezt a fontos részt kihagytad, a karma erre most gonosz módon emlékeztetett, nem igaz? Tanuld meg! Ha kérsz valamit, mindig pontosan fogalmazz! Talán most felteszed magadnak a kérdés, hogy micsoda beteg játékot űz veled az univerzum, de a lelked mélyén te is tudod, hogy a fejlődésedhez szükségesek az ilyen kijózanító pillanatok. Ne feledd! Járj nyitott szívvel, mert méltó vagy a szeretetre, és idővel megtalálod azt, aki mindenben passzolni fog hozzád, és a legjobban hozza ki belőled. Addig pedig légy alázatos, formálódj és haladj az utadon tovább!

Current mode: Keep silent the wounded soul

 Nem tudom, mi a fene történik. A világom mintha teljesen kifordulna önmagából. Nem tudom, mit keresek. Mit akarok? Akarok egyáltalán bármit is még? Az elmúlt két évben egész jól megbirkóztam a világi nehézségeimmel. Kezdtem, hogy is mondják, tünetmentes lenni. Aztán mindent egy tollvonással áthúztam. Kitéptem a papírt és összegyűrve a kukába dobtam. Most pedig? Nem vagyok jól. Úgy értem egyre rosszabbul érzem magam. Nem tudok már rendesen funkcionálni. Amit eddig elértem, azt most úgy rombolom szét akaratlanul is, mint gyerekek a tengerparton épített gyönyörű homokvárat.

Próbáltam titkolni. Rájöttem, hogy a túl közlékenység egy rossz tulajdonság. Nem lehet az emberekre rázúdítani a problémáimat. Miért? Mert ők nem tudnak rá megoldást találni. Ellenben viszont borzasztó kényelmetlenül fogják magukat érezni a társaságomban és idővel igencsak idegesítőnek fogják találni, hogy folyton csak a gondjaim töltik ki a gondolataimat. Kicsit ezért tudatosan távolodtam el mindenkitől. Máskor, mikor szinte némán sikítottam, hogy vegyenek észre, akkor fel sem tűnt senkinek, most, amikor csak halványan köddé kezdtem válni, rendre aggódnak, hogy minden rendben van-e? Minden rendben. Csak éppen mégsem. Bármennyire is viccelem el, nevetésemben erőtlenség érezhető, időnként indokolatlanul gombóc gyűlik a torkomban, és ha van olyan szerencsém, hogy más nem lát, szüntelenül potyognak a könnyeim. Kezdem megszeretni a magányt. Már nem beszélek annyit. Sokkal kevesebbet. Hihetetlen ugye? Végül mégis elhallgattam. Hiszen ez volt az egyik legtöbbet emlegetett "rossz" tulajdonságom. A lány, akinek folyton van valami mondanivalója, most csak ide írja le valójában mi zajlik benne. 

Hónapokba tellett mire megértettem, amit még az elején mondtál. Folyton csak azt hajtogattam, hogy én mennyire megváltoztam, de féltve őrizgettem a rólad alkotott képet, ami bennem élt, nem törődve azzal, hogy már nem vagy ugyanaz Te sem. Mostanában kezdem csak megérteni. Megváltoztál. Igazad van. Ez ellen nem tehetek semmit, hiszen sosem volt ráhatásom az életedre, ahogy neked sem az enyémre. Ma valahogy elbizonytalanodtam. Megint előjött egy furcsa, lidérces érzés, miszerint úgy kellene viselkednem, azt kellene mondanom parancsra, amit nem akarok. De nem tettem. Amikor azt mondtad szórakozom veled, fájt. Nem értettem a hirtelen jött felháborodást, a haragot és a rám ömlő feszültséget. Most sem értem, és nincs emiatt bűntudatom, mert nemet mondtam egy olyan gondolatra, amit nem akartam megosztani. Hogy miért? Mert ez csak az enyém volt. Az én megélésem és bár maga a mögöttes tartalom teljesen ártalmatlan volt, mégis hatalmas elefántot kreáltál belőle. Megváltoztál. Ingerült vagy. Indulatos. Ártalmatlan humort, megjegyzést komolyan veszel és pellengérre állítasz érte. Ez nekem így ebben a formában az életembe nem beilleszthető. Kicsit azt gondolom, hogy nem biztos, hogy jó hatással van az életedre az én jelenlétem, és én éppen eleget sírtam már ahhoz, hogy még egyel több feszültségekkel teli szóváltásba keveredjek veled. Ezt egyszerűen nem akarom beengedni. Veled nem. Jelen pillanatban úgy érzem, egy puskaporos hordó a mi kommunikációs görbénk. Valami mindig lesz, ami miatt te ideges leszel én pedig a végén könnybe lábadt szemekkel veszem tudomásul, hogy megint elcsesztem valamit. Lehet azt gondolod túlérzékeny lettem. Talán így is van. De ez a lélek ezer meg egy sebből vérzik, és amíg egy mély vágás nem hegedt be, addig nem bír elviselni több karcolást. 

I will never win this battle

 Egyik nap még úgy kelek fel, hogy végre itt a tavasz, megváltom a világot, majd aznap este könnyekkel ringatom álomba magam. Valahányszor elkezd valami pozitív történni és megtorpanok és képtelen vagyok átlépni a küszöbön. Húznának, hívnának, de mintha egy fojtogató kéz tartana vissza. Ez az érzés gyilkos és fullasztó. Mintha egy terrárium üvegén keresztül kellene nézned, hogy az élet folyó áramlata elhalad melletted és te nem tehetsz semmi, mert a vastag plexi üveg mindig ott lesz előtted. 

Régen még megerőltettem magam, hogy próbáljam ezt a jelenséget a világ számára kommunikálni, de ma már megannyi pofon után nem teszem. Próbáltam nem tudomást venni róla. Próbáltam átlépni magamon, hiszen azt mondták, csak erőltessem meg magam, de az agyam rendre fellázad ellenem. Mintha egy felsőbb hatalom felülírná minden parancsomat, amit a tudatomnak kiadok. Vajon ez az elmebaj egyik kezdetleges tünetállapota lenne? Lassan beszív a sötétség és én észre sem fogom venni? Egyszerűen csak egyszer azon kapom magam, hogy innen már nincs visszaút? 

A napokban a csapból is az folyik, hogy tulajdonképpen nem voltál depressziós, csak a tél miatt volt rossz kedved. Akkor hol van a felszabadító érzés? Miért érzem még mindig, hogy fojtogat a szorongás és nem tudok a mellkasomat szorító érzéstől szabadulni. Lekötni magam, mindig valamit csinálni, muszáj, mert nem akarok a gondolataimmal egy percet sem együtt tölteni. Végletekig meríteni ki a szervezetem, hogy csak meghalni legyen erőm. Ma elveszett minden motivációm. Ma csalódtam a világban. Önmagamban. Holnap felkelek. Újra megteszem ugyanazt a kört, amit mindig. Mókuskerékben élek, és csak reménykedem benne, hogy egyszer át tudok lépni azon az ajtón. Egyszer. Amikor már túl késő lesz.

"Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja."

/Závada Péter/