Egyik nap még úgy kelek fel, hogy végre itt a tavasz, megváltom a világot, majd aznap este könnyekkel ringatom álomba magam. Valahányszor elkezd valami pozitív történni és megtorpanok és képtelen vagyok átlépni a küszöbön. Húznának, hívnának, de mintha egy fojtogató kéz tartana vissza. Ez az érzés gyilkos és fullasztó. Mintha egy terrárium üvegén keresztül kellene nézned, hogy az élet folyó áramlata elhalad melletted és te nem tehetsz semmi, mert a vastag plexi üveg mindig ott lesz előtted.
Régen még megerőltettem magam, hogy próbáljam ezt a jelenséget a világ számára kommunikálni, de ma már megannyi pofon után nem teszem. Próbáltam nem tudomást venni róla. Próbáltam átlépni magamon, hiszen azt mondták, csak erőltessem meg magam, de az agyam rendre fellázad ellenem. Mintha egy felsőbb hatalom felülírná minden parancsomat, amit a tudatomnak kiadok. Vajon ez az elmebaj egyik kezdetleges tünetállapota lenne? Lassan beszív a sötétség és én észre sem fogom venni? Egyszerűen csak egyszer azon kapom magam, hogy innen már nincs visszaút?
A napokban a csapból is az folyik, hogy tulajdonképpen nem voltál depressziós, csak a tél miatt volt rossz kedved. Akkor hol van a felszabadító érzés? Miért érzem még mindig, hogy fojtogat a szorongás és nem tudok a mellkasomat szorító érzéstől szabadulni. Lekötni magam, mindig valamit csinálni, muszáj, mert nem akarok a gondolataimmal egy percet sem együtt tölteni. Végletekig meríteni ki a szervezetem, hogy csak meghalni legyen erőm. Ma elveszett minden motivációm. Ma csalódtam a világban. Önmagamban. Holnap felkelek. Újra megteszem ugyanazt a kört, amit mindig. Mókuskerékben élek, és csak reménykedem benne, hogy egyszer át tudok lépni azon az ajtón. Egyszer. Amikor már túl késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése