Nem tudom, mi a fene történik. A világom mintha teljesen kifordulna önmagából. Nem tudom, mit keresek. Mit akarok? Akarok egyáltalán bármit is még? Az elmúlt két évben egész jól megbirkóztam a világi nehézségeimmel. Kezdtem, hogy is mondják, tünetmentes lenni. Aztán mindent egy tollvonással áthúztam. Kitéptem a papírt és összegyűrve a kukába dobtam. Most pedig? Nem vagyok jól. Úgy értem egyre rosszabbul érzem magam. Nem tudok már rendesen funkcionálni. Amit eddig elértem, azt most úgy rombolom szét akaratlanul is, mint gyerekek a tengerparton épített gyönyörű homokvárat.
Próbáltam titkolni. Rájöttem, hogy a túl közlékenység egy rossz tulajdonság. Nem lehet az emberekre rázúdítani a problémáimat. Miért? Mert ők nem tudnak rá megoldást találni. Ellenben viszont borzasztó kényelmetlenül fogják magukat érezni a társaságomban és idővel igencsak idegesítőnek fogják találni, hogy folyton csak a gondjaim töltik ki a gondolataimat. Kicsit ezért tudatosan távolodtam el mindenkitől. Máskor, mikor szinte némán sikítottam, hogy vegyenek észre, akkor fel sem tűnt senkinek, most, amikor csak halványan köddé kezdtem válni, rendre aggódnak, hogy minden rendben van-e? Minden rendben. Csak éppen mégsem. Bármennyire is viccelem el, nevetésemben erőtlenség érezhető, időnként indokolatlanul gombóc gyűlik a torkomban, és ha van olyan szerencsém, hogy más nem lát, szüntelenül potyognak a könnyeim. Kezdem megszeretni a magányt. Már nem beszélek annyit. Sokkal kevesebbet. Hihetetlen ugye? Végül mégis elhallgattam. Hiszen ez volt az egyik legtöbbet emlegetett "rossz" tulajdonságom. A lány, akinek folyton van valami mondanivalója, most csak ide írja le valójában mi zajlik benne.
Hónapokba tellett mire megértettem, amit még az elején mondtál. Folyton csak azt hajtogattam, hogy én mennyire megváltoztam, de féltve őrizgettem a rólad alkotott képet, ami bennem élt, nem törődve azzal, hogy már nem vagy ugyanaz Te sem. Mostanában kezdem csak megérteni. Megváltoztál. Igazad van. Ez ellen nem tehetek semmit, hiszen sosem volt ráhatásom az életedre, ahogy neked sem az enyémre. Ma valahogy elbizonytalanodtam. Megint előjött egy furcsa, lidérces érzés, miszerint úgy kellene viselkednem, azt kellene mondanom parancsra, amit nem akarok. De nem tettem. Amikor azt mondtad szórakozom veled, fájt. Nem értettem a hirtelen jött felháborodást, a haragot és a rám ömlő feszültséget. Most sem értem, és nincs emiatt bűntudatom, mert nemet mondtam egy olyan gondolatra, amit nem akartam megosztani. Hogy miért? Mert ez csak az enyém volt. Az én megélésem és bár maga a mögöttes tartalom teljesen ártalmatlan volt, mégis hatalmas elefántot kreáltál belőle. Megváltoztál. Ingerült vagy. Indulatos. Ártalmatlan humort, megjegyzést komolyan veszel és pellengérre állítasz érte. Ez nekem így ebben a formában az életembe nem beilleszthető. Kicsit azt gondolom, hogy nem biztos, hogy jó hatással van az életedre az én jelenlétem, és én éppen eleget sírtam már ahhoz, hogy még egyel több feszültségekkel teli szóváltásba keveredjek veled. Ezt egyszerűen nem akarom beengedni. Veled nem. Jelen pillanatban úgy érzem, egy puskaporos hordó a mi kommunikációs görbénk. Valami mindig lesz, ami miatt te ideges leszel én pedig a végén könnybe lábadt szemekkel veszem tudomásul, hogy megint elcsesztem valamit. Lehet azt gondolod túlérzékeny lettem. Talán így is van. De ez a lélek ezer meg egy sebből vérzik, és amíg egy mély vágás nem hegedt be, addig nem bír elviselni több karcolást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése