Hmmm. Nem tudom mit gondoljak. Mérges vagyok. Mindenkinek szórok egy kis szemecskét a mérgemből. Komolyan ennyi lennénk? Zavaró tényező? Lényegtelen apróság? Számítok-e egyáltalán? Egyre inkább úgy tűnik nem. Azt hittem az új ismeretségtől jobb lesz. Majd változik a kapcsolatunk. De nem. Sokkal rosszabbnak érzem. Komolyan, miért kell rivalizálni? Lemondtam a kirándulást. Miatta. Ő az a rossz, ami nincs rám jó hatással. Egyszerűen leszív. Borzasztó. Irigykedem másokra. Ők ,hogyan tudják úgy csinálni, hogy jó legyen? Én miért vagyok képtelen dűlőre jutni vele? Hibás vagyok!? No, meg iszonyatosan makacs és büszke. De jobb ember, mint ő. Ezt tudom, és ez az egyetlen örömforrásom mellette. A tudat, hogy annak ellenére, hogy vele semmi nem jó, másokkal minden jól sül el. Nem befolyásolja a tényt, hogy szeretem az embereket. Szeretek segíteni, örömet okozni. Még nem felejtettem el rámosolyogni az emberekre. Ezt a mi koncert is bizonyította. Bár nem történt bennem semmi nagy megmozdulás a dolog iránt, mégis úgy éreztem a lelkem kicsit kivilágosodott. Mosolyogtam, pedig nem ismertem senkit. És jó érzés volt a szeretet, ami ott körülvett.
Vannak álmaim. Amik arra várnak, beporosodott régi dobozokba, a padlás mélyén, hogy kinyissam őket és feltűzzem a táblámra. Akarom! El fogom érni! Az ember egész élete során keresi az útját. Van, aki hamar megtalálja. Más, mindig csak az út melletti gazban kóvályog. Vajon én jó úton vagyok? Úton vagyok-e egyáltalán? Néha elfog az érzés, most jó felé haladok. Máskor meg úgy érzem, rossz döntést hoztam meg. Keresek. Valakit. Nem tudom, kit. Csak érzem keresnem kell, míg meg nem találom. Egyszer rá fogok bukkanni, és akkor nem eresztem. Lehet, hogy ismerem, lehet, hogy nem.
Új hangszerbe szerettem bele. A múlt héten alkalmam volt egy hangversenyre elmenni. Azok a dallamok megindítottak. Feltöltöttek. Inspiráltak. A cselló. Az egyszerűen egy külön világ. Mély dallamai nekem valóak. Úgyhogy most már két lehetetlen dolog van az életben, amire rendíthetetlenül vágyom, hogy megtanulhassam. A zongora, és a cselló. Néha mikor mást látok szenvedélyesen zongorázni, elfog az irigység. Aztán elképzelem, hogy én ülök ott és én kreálom azokat a gyönyörű dallamokat. Végül mindig szertefoszlik az ábránd. Az élet hosszú. Lehetőségek útvesztője. Kérdés, hogy kihasználod-e őket, vagy tovább mész, szemeidet csak az útra szegezve, megfosztva magad az élet apró örömeitől.
"Mindenki önmagát látja a világban, és mindenki számára olyan a világ, amilyennek látja."
/A. J. Christian/
"Nem a kudarcba fulladt álmaink törnek meg minket, hanem azok, amelyeket nem merünk megálmodni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése