Már csak egyet kell aludni és eljön a legátkosabb nap a világon, amit nekem és sok egyedüliként a nagyvilágban tengődő humanoidnak túl kell élnie anélkül, hogy egy förtelmesen boldog párt is lelőjön. Utálom. Az nem kifejezés. Nem csak az irigység beszél belőlem, persze az is, de a tény, hogy meg van egy nap szabva az évi háromszázhatvanötből, amikor is kijelentjük, mennyire de nagyon oda meg vissza vagyunk a másikért. Vagy éppen ezt a napot választjuk arra, hogy összetörjük és egy életre megsebezzük az éppen aktuális másik felünket, mert kiszuperáltuk, nincs már rá szükségünk, vagy épp találtunk mást, és mehet is a kukába az összetört kis szívecskéjével együtt. Mielőtt még megkérdeznéd, nem engem nem dobtak ki, eme jeles napon, odáig sosem jutottam el. De az asok romantikus vígjáték, nos nem épp a pozitív irányba döntötte a mércét, mikor a Valentin nap volt terítéken. Nos tehát, a holnapi napot tömény utálkozásra szánom, és ha másképp nem is de a tekintetemmel minden szerelmes párocskát ki fogok nyírni. Igenis legyenek tekintettel a magam fajta szánalmas kisebbségre. Azt még nem találtam ki, hogy melyik csöpögős szerelmetes filmet nézem meg mély önsajnálatba temetkezve egy nagy vödör csokifagyival, és megtámogatva a szervezetemet pár ezer kalóriával, de a Bridget Jones kapásból kiesett, már túl sokszor láttam, és ennyire azért nem vagyok szánalmas.
Igazából nem is értem miért foglalkozom ezzel, hiszen ez is csak egy átlagos csütörtöki nap lesz a többi közül, de grrr, akkor is, na. Egy dolog azonban biztos, és bár ne fogadja meg a fiatalság, jól vigyázz kinek ajánlod fel feltétlen bizalmat, ki az akinek hajlandó vagy bepillantást engedni a falak mögé, mert ha egyszer megtetted, és közben kiderül, hogy hibás döntést hoztál, a kapuid hosszú-hosszú időkre bezárhatnak. És itt most évekről beszélek. Ezután majd csak vársz és vársz, a lovagjaidat, mind elijeszti a kaput őrző hétfejű sárkányod, a gyönyörű szép hercegnő pedig örök rabságra van ítélve. Tehát vigyázz, mert bár a szív könnyen törik, a ragasztóval is óvatosan kell bánni, mert nem csak eme érzékeny szerv darabjait ragaszthatod össze, hanem minden mást is, ami erős és masszív páncélt alkot majd a külvilág ellen. Először talán furcsa lesz, de idővel megszokod és csak bizonyos napokon tör rád az a furcsa érzés, amitől nem érzed teljesnek magad, de kitartasz, félsz beismerni az egyetlen gyenge pontod. Vágysz rá, arra az ismeretlen másik félre, aki által ismét egész lehetsz és magadénak tudhatod azt a ritka dolgot, miszerint tartozol valakihez.
"Amíg nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz."
/Richard Bach/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése