Do you have an anchor in your life. I did.

 Időnként nehéz a múltba visszatekinteni a jelen tudatában. Vajon az a lány mit gondolna, aki tele volt álmokkal, és tervekkel. Szabadon szeretett a világban mindent és mindenkit. Naivan és természetes kedvességgel állva az emberek felé.Vajon elborzadna, ha szembesülne vele, hogy fog kinézni tizen évvel később? Vajon szemrehányást tenni idősebb önmagának? Dühödten esne neki és olvasna a szemére, hogy miért tette ezt velük? Bizonyára az én fiatal énem valami hasonló módon reagálna. Közhelyes dolog azt mondani, hogy a tiniknek még szinte gondtalan az életük, mert ez bizonyos tekintetben igaz csak. Kevesebb talán a felelősség és nem érte még őket annyi impulzus, hogy nehezebb legyen számukra, de kivételes esetekben már akkor sem egyszerű az életük. Az én életem alakulását viszont csak és kizárólag én befolyásoltam ebbe az irányba.

Naiv voltam, mert nem tudtam, hogy működik a világ. Nem értettem még a felnőtt embereket. Habár a nagykorúságot már megértem. Súlyos volt a puttonyom, de akkor még láthatatlan súlyként nehezedett rám, egyfajta természetességgel pakoltam hol ide, hol oda. Dühös voltam a világra, de egyben boldogan fogadtam minden apró örömöt az életben. Világot akartam váltani, akár csak a velem egykorúak nagy része. Elhittem, hogy főszereplő vagyok és a történetem szuper kalandokban gazdagon fog eltelni. De jöttek a pofonok. Néhánytól csak pár lépéssel hátra tántorodtam, de akadt olyan is, amitől a földre rogytam. 

Elkezdett a naiv, boldog kislány visszahúzódóvá válni. Már nem mosolygott annyit, téglákat kezdett gyűjtögetni maga köré. Valahányszor felépítette a kis erődjét, valaki mindig jött és kihasználva a jóhiszeműségét lerombolta azt. Mindig tanult belőle és egyre erősebb és masszívabb falakat alkotott. Időnként kitekintett, körbe járta a falakat, de már félt a tűztől. Mi lesz ha valaki ismét megégeti. Sötét kis árnyak kezdtek köré gyűlni. Korábban már többször elhessegette őket, de most  sokkal erőszakosabban súgtak a fülébe. 

Aztán belefutott egy érdekes jelenségbe. Hónapok óta úszott az élet zavaros vizeiben. Hol felvéve az áramlatot, hol viharos hullámokkal küzdve. Egy horgony került az útjába, ami fényesen ragyogóvá tette. Kiemelte a zavaros vizekből, megtöltötte élettel. Az addig sötétben tapogatózó lány, hirtelen fényesen látta maga előtt az utat. Ismét tudta mit akar, mire vágyik. Élni akart, megélni minden apró örömöt. Azonban a horgony váratlanul vissza lökte a zavaros vizekbe és magával vitte a lány fényét és annak minden boldogságát. Nem ment messzire, de pont olyan távolságra, hogy soha többé ne érhesse el.

Elveszetté vált. Képtelen volt tovább küzdeni az árral. Csak sodródott. Időnként bele-bele kapaszkodott egy-egy horgonyba de bármilyen erősen is kapaszkodott beléjük, az ár mindig tovább taszította. Azóta pedig eggyé vált a háborgó mélységgel. A kis alattomos árnyak vastag lepelkén tekeregnek körülötte, dallamos hangon duruzsolva neki a sötétség dallamait. 

És neked? Neked van horgonyod? Nekem volt.

Nothing left... but ashes

 Egyszer fent, egyszer lent. Tartja a mondás. De a hullámvasút őrült részére sosem tér ki. Amikor, mint egy éveken át száraz heroin függő hirtelen aranylövést kap. Shot. Shot. Shot. Egymás után. Mámoros érzés keríti hatalmába, tekintete ködössé válik, és tudod, hogy ő most egy másik világban van, ahol minden annyira könnyű és egyszerű. Túl hamar múlik el a hatása. Ekkor kezd a fájdalom végig kúszni az erein. Perzseli minden porcikáját, égeti a tüdejét, a szíve eszetlen versenyt fut, miközben ő maga foggal körömmel küzd, hogy enyhítse a mély zuhanást. De nem jön több. Kifogyott a szer. Forgolódik, küzd az elvonással, egész teste verejtékben úszik, ereiben lángolva dübörög a vére. Ordít, szinte lekaparja arcáról a bőrt, hogy szabadulni tudjon a kíntól. Végül egyszeriben tompulni kezd el a fájdalom, és ahogy a tűzből csak elszenesedett hamu marad, az ember tekintete úgy válik ismét üvegessé, üressé, mint, akinek ismét kiveszett a fény a szeméből.

Vajon felteszi magának néha a kérdés, hogy megéri-e próbálkoznia az élet nevű játékban egy új kört? Vagy képtelen szabadulni a múltjában őt rabul ejtő szellemtől? Vajon képes valaha is felfogni hogy egyedül kell megküzdenie ezzel? Soha nem lesz senki, aki közvetlen mellette álljon, csak és kizárólag saját magára számíthat? 

Sokáig nem tudtam kiengedni az érzést. Zárva tartottam pandora szelencéjét. Jó okkal. A minap mikor kieresztettem az oroszlánt a ketrecéből, nagyot koppant szegény, ahogy neki rohant a falnak. Nem hibáztattam szegényt, hisz én magam biztattam rá. Most pedig én magam kísérem vissza a ketrecébe, és adok neki üres ígéreteket, miszerint higgye el, egyszer nem lesznek ott falak, egyszer majd nem fog koppanni. Egyszer találunk számára egy olyan helyet, ami tárt kapukkal fogad minket. Hiszen tudjuk, láttunk már ilyet, de oda csak időszakos tárlat vezetésre kaptunk jegyet, talán ha elég csendesen várunk és meglapulunk, egyszer majd meginvitálnak minket egy állandó kiállításra is. Addig pedig hagyjuk, hogy hadd essen kicsit. Öntsön el minket a monszun, mosson ki mindent, szabadítson meg minden mocsoktól, fertőtől, ami eddig marta szeretett kis Erődünket. És habár Dorkánia kapui újabb lakattal erősödtek, tudjuk a kulcsokat egyszer elővehetjük abból a titokzatos kis szelencéből. Még egyszer és utoljára. Egyszer még tehetünk egy próbát...Valamikor... Ha ismét szikra pattan a kihűlt romos padlás mélyén.

How we forgot to live…?

 Folynak a napok egymás utániságban. Felkelünk. Elindulunk. Tesszük, amit aznap meg kell. Végül este megpihenünk. Milyen szép is volna ha az élet csak ennyiből állna. Sims karakterekként, gondtalanul élni a mindennapokat. Nem gyötrődni mindennap kérdéseken, keresni a választ a miértekre. 

Sok a kérdés mostanság. Kérdeznek.  Várják a válaszokat. Elmondanám az igazat. Minden ami bennem van és kikívánkozik. Kiáltanám a vak világba, hogy egyszerre hallja meg mindenki. Elmondanám, mit érzek. Hogyan formálódnak bennem az érzések, Hogyan és miként ismétlődnek bennem a múlt eseményei, amelyek a mai naphoz vezettek. Bánom-e, hogy így alakult, vagy ismét végigcsinálnám. Sokszor érzem, hogy le vagyok bénulva. Megrekedtem valahol a múltban, lelkem csápok armadája tartja megkötve, pedig szabadulnék. Kitörnék, szaladnék szabadon, nevetve, tárt karokkal. Kérlek, mondd el! Meséld el mi a titkod? Hogyan kezdtél új életet? Hogyan voltál képes felállni, megrázni magad és tovább sétálni? 

Újrakezdők kézikönyve. Ez lehetne ennek a címe. Vágyom rá, ha kívánhatnék egyet megmásítva, visszavonhatatlanul megtenném. Ha a boldogság ára lenne a felejtés...megtenném egyszer és mindannyiszor, ahányszor árnyként kísértene a múlt szelleme. Felejtsd el, ami visszahúz, engedj a szabadságnak és így helyed lesz az új számára. Légy bátor és lépj ki a komfort zónádból! Nem engeded el a múltad, mert a megszokott érzésekhez, fájdalmakhoz ragaszkodsz. Rettegsz az ismeretlen boldogság lehetőségétől, hiszen számodra ismeretlen terepre kellene lépned. Hiszen a biztos rossz mindig jobb a bizonytalan jó helyett. Kísérteties gondolat de a generációnk gennyes sebének címletes billogjává vált. Vágyunk, vágyakozunk ezután a megfoghatatlan boldogság után, de amikor lehetőségünk lenne kilépni a fényre, egy hang mindig a fülünkbe súgja, hogy meg fogjuk égetni magunkat, míg végül elfogadjuk, hogy nem vágyakozunk tovább és abban vergődünk egy életen át ami biztonságot jelent még ha szenvedünk is ennek a fájdalmától, míg végérvényesen megmérgezi a lelkünk feneketlen kútját és élet helyett a létezés ábrándját választjuk.

So..., Who is the real villain

 Csend borult a hétköznapokra. Valahogy minden szürkébbé vált még annak ellenére is, hogy ez az ősz velejárója. Minden igyekezet ellenére is beigazolódott a félelmem, s hogy végül én lettem- e a rossz fiú? Szerintem sejted. Igazságos volt..? Igen, hanem mégsem teljesen. Elfogott egyfajta hiányérzet. És képtelen voltam visszatartani. Lezárni ezt a fejezetet, mielőtt kiengedem a bennem kavargó sötétséget. Így most mint egy háborgó hurrikán, ami végigsöpör a tájon, semmit nem hagyott magam után csak pusztítást és menthetetlen romokat. Emlékeket, amelyek így nem tudják szépségüket megőrizni, mert mindig egy keserű szájízt kölcsönöz nekik az utolsó hullám, ami partot ért. 

Talán ilyesmi lehet az amikor rájövünk, hogyan születik egy történet gonosztevő karaktere. Micsoda kínt, fájdalmat kellett elszenvednie ahhoz, hogy végül a sötétség jelentse számára a biztonságot. Fájt...piszkosul a pillanat, amikor szembesültem vele, hogy életemnek/életünknek a történetére végérvényesen pont került. Nem lett happy end, és én örökké annak a bűntudatával élek tovább, hogy én okoztam a sebet a másikban. 

Mintha önmagam és az értékrendem köptem volna szembe. Le kellett zárni ez nem vitás. Fojtogató volt a vége, együtt szenvedtünk külön-külön a saját oldalunk partjain, de én felrúgtam ezeket a szabályokat, mert nem bírtam magamban tartani a feltörő zavaros érzések illúzióját és gondolatait. Egy valami hiányzott csak, de megtévesztett engem is, mert féltem. Sőt egyenesen megrémített a tudat, hogy magamra maradok. Így történt. Meg kell gyászolni. Magamba fogadom a tagadást. Nem akarok vele szembenézni, el terelem a gondolatim, veszélyes vizekre evezek, hajtom a testem, amíg csak bírom, hogy amikor igazán összeomlok, rázzon, feszítsen belül, ahogy végig morajlik minden egyes porcikámon. Nem vagyok mazochista, de szükségem van arra, hogy érezzek, hogy itt vagyok és nem süllyedek el megint, és leszek üveges tekintetű zombi. 

Vannak terveim, van előttem egy tudatos jövő, amit semmi más nem fenyeget csak én magam. Mintha két én harcolna bennem folyamatosan, és végül mindig a gonoszabbik kerekedne felül. Izgalmas lesz követni, hogy vajon a jó és a rossz harcában végül egyesülni tud e a két én és egy új harmadik, erősebb én jön létre.