Egyszer fent, egyszer lent. Tartja a mondás. De a hullámvasút őrült részére sosem tér ki. Amikor, mint egy éveken át száraz heroin függő hirtelen aranylövést kap. Shot. Shot. Shot. Egymás után. Mámoros érzés keríti hatalmába, tekintete ködössé válik, és tudod, hogy ő most egy másik világban van, ahol minden annyira könnyű és egyszerű. Túl hamar múlik el a hatása. Ekkor kezd a fájdalom végig kúszni az erein. Perzseli minden porcikáját, égeti a tüdejét, a szíve eszetlen versenyt fut, miközben ő maga foggal körömmel küzd, hogy enyhítse a mély zuhanást. De nem jön több. Kifogyott a szer. Forgolódik, küzd az elvonással, egész teste verejtékben úszik, ereiben lángolva dübörög a vére. Ordít, szinte lekaparja arcáról a bőrt, hogy szabadulni tudjon a kíntól. Végül egyszeriben tompulni kezd el a fájdalom, és ahogy a tűzből csak elszenesedett hamu marad, az ember tekintete úgy válik ismét üvegessé, üressé, mint, akinek ismét kiveszett a fény a szeméből.
Vajon felteszi magának néha a kérdés, hogy megéri-e próbálkoznia az élet nevű játékban egy új kört? Vagy képtelen szabadulni a múltjában őt rabul ejtő szellemtől? Vajon képes valaha is felfogni hogy egyedül kell megküzdenie ezzel? Soha nem lesz senki, aki közvetlen mellette álljon, csak és kizárólag saját magára számíthat?
Sokáig nem tudtam kiengedni az érzést. Zárva tartottam pandora szelencéjét. Jó okkal. A minap mikor kieresztettem az oroszlánt a ketrecéből, nagyot koppant szegény, ahogy neki rohant a falnak. Nem hibáztattam szegényt, hisz én magam biztattam rá. Most pedig én magam kísérem vissza a ketrecébe, és adok neki üres ígéreteket, miszerint higgye el, egyszer nem lesznek ott falak, egyszer majd nem fog koppanni. Egyszer találunk számára egy olyan helyet, ami tárt kapukkal fogad minket. Hiszen tudjuk, láttunk már ilyet, de oda csak időszakos tárlat vezetésre kaptunk jegyet, talán ha elég csendesen várunk és meglapulunk, egyszer majd meginvitálnak minket egy állandó kiállításra is. Addig pedig hagyjuk, hogy hadd essen kicsit. Öntsön el minket a monszun, mosson ki mindent, szabadítson meg minden mocsoktól, fertőtől, ami eddig marta szeretett kis Erődünket. És habár Dorkánia kapui újabb lakattal erősödtek, tudjuk a kulcsokat egyszer elővehetjük abból a titokzatos kis szelencéből. Még egyszer és utoljára. Egyszer még tehetünk egy próbát...Valamikor... Ha ismét szikra pattan a kihűlt romos padlás mélyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése