Na jó, ez már nem vicces. Ismét ugyanott tartunk. Csak vicceltem az éves rutin látogatással, erre nem megtörténik megint? Nem elég nekem a mindennapi stressz, még ezen is parázzak. Komolyan, vannak nekem ennél fontosabb dolgaim is. Lécci csak most ne játssz velem ilyet. Szükségem van erre a nyavalyás lábra, mert különben képtelen vagyok az életre. Én, aki mindig megy, most maradjon a fenekén. Ültem már eleget. Elég volt! Menni akarok! Futni a napsütésben! Világot járni! Addig menni, amíg már nem érzem a lábujjaimat! És tessék! Végre megint beindulna a dolog és most még esélyünk is van, erre nem megint előjön a bénaságom és összetöröm magam? Kedden megyünk a bácsihoz, aki összerak, de már ősszel is inkább csak csóválta fejét. Nem lesz ennek jó vége ám. Érzem én! Lassan utolér a végzet! És túl gyorsan jön! Pedig még akartam sok-sok évet! És tudod mit, lesz is! Nem érdekel! Akkor is folytatom, és ha kell összeszorított fogakkal tűröm a fájdalmat, de csinálni fogom, mert ezt szeretem csinálni, ez az életem. Enélkül nem vagyok teljes, szóval törékeny emberség bekaphatod, mert nem fogsz megállítani!
"Ez nyughatatlan zene. Ez a gyalogló nem adja fel. Előre, fölfelé, tovább, most már nem számít az erdő, sem a fák. Annyi számít, hogy megyünk... és ha jut is megint egy kis boldogság - a fennsík édes, ujjongó boldogsága - ezúttal beledobognak a közeledő lépések. Mert nincs megállás. Addig, amíg nincsen vége."
/Anne Rice/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése