Now I’m all indigo…

Lassan elmondhatom, hogy túléltem a 2024-et. Ez egy durva évad volt, tele váratlan és időnként rettenetes fordulatokkal. Nem tudom ki írta a forgatókönyvet, de küldjék szabadságra és a jövő évi sztori közelébe ne engedjék. 

Hazudnék, ha azt mondanám ez az út nem rejt bukkanókat. Új ösvényt választottam, de nem számoltam vele, milyen sokszor fogok arccal előre pofára esni és éjszakákon át csak a semmibe meredve bámulni magam elé és feltenni magamnak a kérdést, hogy megérte? A válasz mindig ugyanaz, de az, hogy ennyire homályos mi lesz a jövőben, az zsigeri rettegéssel tölt el. Változnom kell, és változtatnom, ami nagyon kemény munka már így az elején is. Érdekes egy újonnan támogató közegbe bekerülni, ahol látják bennem a jót, a hibáim ellenére is és legtöbbször kedvesen, építő jelleggel adják a visszajelzést számomra, ami hatalmas segítség nekem ahhoz, hogy fejlődni tudjak és minél jobb teljesítményt nyújthassak a munkámban. 

Ugyanakkor arra is figyelnem kell, hogy az életem most ne áldozzam fel a munka oltárán, csak azért mert félek a gondolataim és érzéseim kavalkádjában üldögélni. Elkezdtem az önismereti utam, a korábbi mélyen gyökerező traumák gyökereit boncolgatni, megismerni, ezáltal azt a kislányt is gyógyítani, aki bennem él. Van bennem egy izgatott várakozás valami új ismeretlen felé, mintha a csontjaimban érezném, hogy hamarosan érkezik valaki az életembe, aki mindent fel forgat majd.

Szembe kell néznem azzal a ténnyel is, hogy az a jövőkép, amit én annak idején én megálmodtam magamnak, nagy valószínűséggel a homályba vész majd. Egy olyan vágyat és álmot kell elengednem, amit rendben van, ha meggyászolok. A hétvégén, mikor a legédesebb kis lényt, aki még csak most ismerkedik a világgal, a kezembe foghattam és együtt nevetve táncoltunk, egyszeriben arcon csapott a tudat, hogy talán sosem tapasztalhatom meg a saját bőrömön ezt a fajta csodás szeretet érzést ami egy anya és gyermeke között alakulhat. A kellemes pillanatból egyszeriben hatalmas zokogás tört rám, ahogy kiszakadt belőlem ez az érzés. Senki sem értette, de valahogy mindenki tudta miért történt. Megbékéltem-e végül? Jobban érzem magam valamivel.  Könnyű azt mondani, hogy engedjük el, de ez egy ugyanolyan gyász folyamat, mint ha valaki fontos személy t vesztettünk volna el. Eddig talán bele sem gondoltam, mennyire mélyen érint ez a fajta veszteség. Nem tudom átprogramozni, nem lehet azt mondani, hogy holnaptól nem gondolok rá. Tegyem be az egyik dobozba, és ezt is csúsztassam az ágy alá? Nem, ez a stratégia korábban sem működött. Akkor mégis mit tegyek, hogy ez a mardosó bűntudattal vegyes hiányérzet enyhüljön? Túl sokáig gondoltam, hogy van még időm. Túl sokáig hittem azt, hogy hamar meglelem a boldogságom és meg fogok állapodni. Nemcsak a fiatal épp csak felnőtt énem, hanem a néhány évvel ezelőtti is csak csalódottan csóválná a fejét, ha eléjük kellene állnom és el kellene mondanom, hogy elbuktam. Sokszor hajszolom az érzéseket, mint egyfajta adrenalin függő. Kitalálok jeleneteket, eseményeket a fejemben, hogy néhány pillanatra megízleljem a szeretet és törődés érzését, miközben pontosan tudom, hogy nem érdemlek meg ilyesmit. Ez az út nem csak a gyógyulás de a felismerés útja is. Amikor megérted miért okoztad minden kapcsolatod bukását, és, hogy valójában végig te voltál a hunyó.  Amikor rájössz, az igazi személyiséged mennyire sötét és ellenszenves, de tökéletesen eltudod játszani azt a szerepet, amit mások látni szeretnének, így a végén még ha a sötét éned is érvényesül, lehetsz az áldozat, hiszen a jó szerepét tökéletesen játszottad…játszod..játszani fogod…

I just wanna say..I'm sorry to hurt you.

 At this point, I can no longer write in my mother language. The english is my first save world. When I was a kid, I often escaped from the real world with this techniqe. They did not let me be in silence, so I choose to learn a language what they couldn't understand. I always talked to myself in the mirror, and it felt so comfortable. 

After all these years, I use this techniqe a lot. I have friends who accept this type on communication from me, because my silence can be so drastic. However that would be the best option for me. Sometimes I'm not good in coping. I had a lots of silent treatmant as a child or being in a relationship. Sometimes I used it on others to punish them, because I want them to feel the exact hurt like I am. I was never good in conflicts. I always feel attacked, and get angry and fight with such a cruel style. I hate this part of me. 

In the last few weeks, I lost myself completely. I hate winter. I hate the holidays. I hate myself rigt now. Hurt myseld to be punished is one thing. I always did it at my lowest point, but hurt someone who is good for me, and try to make me better is an another thing. A more serious thing. Looking back, and see how I behaved. It makes me sick. Am I really this bad person? Is this the original type of me, or what is going on? How did I get there? We had a little fight. Was it a fight? No, it was a curved mirror from you, and I couldn't handle the truth what You are actually showed me, about myself. So, I ignored you. I didn't want, but I can no longer control my darkness. I'm drowning so much, and pull you down to. I think you realized, that I'm not that kind girl anymore, whom you met the first time. You told me if someone doesn't want to be saved, they van't be.

And now, You finally get it. So You just let me be in there. Is it hurt me? Yes, definitely. However, this is the only thing what I would do too. So, I'm sorry, and thank you for your trying, I really appreciate that. 

So, it's time to say goodbye. Take care of Yourself, and never change, cause You were one of the best person in my life.

Then suffer for Yourself!

 Ez egy ilyen időszak. Ez most a jelen. Karmolok. Harapok. Éles vagyok és Kegyetlen. Szinte már kellemes meleget nyújtanak a körülöttem bolyongó sötét árnyak. Szörnnyé váltam, olyanná, aki tesz róla, hogy mindent és mindenkit elmarjon maga mellől. Egy darabig egész jól el evickéltem, de aztán ismét mély zuhanásba kezdtem. Nem akartam megállni, most sem akarok, csak lebegni, zuhanni a végtelen mélységbe. Szeretem ha fáj. Mindig ennek az érzésnek a biztonságát keresem. Ez igazi, ezt ismerem. A fájdalom mindig a barátom volt. Ha elhagytam, akkor is várt rám, csendben, békésen a háttérbe húzódva, mert mindig tudja, hogy idővel visszatérek hozzá. A fájdalom nem jó barát, de élő és érezhető. Legyen az lelki vagy fizikai, a fájdalom az egyik legerősebb érzés a világon. Na meg a szeretet. Fintorogva olvasom minden egyes alkalommal ezt a szót. Túl van értékelve. Szeresd ezt, szeresd azt. Szeresd magad! Szeress mást! Micsoda baromság! Gondolkodom, mi is a szeretet fogalma? Tudom-e valójában micsoda? Szerettem egyáltalán bármit is az életem során? Vagy csak megtanultam kifejezni, mintha képes lennék érezni is. 

Mindig viaskodik bennem a két én. Mindig látom, az alternatívát. A milyen lehetne, vagy a milyen lenne ha...verziót, és látom a valóságot. Ha teszek, vagy mondok valamit. Keményet. Fájdalmasat. A másik szomorú lesz és csak csóválja a fejét. Túl sok fény van körülötte, túlságosan boldog akar lenni. Túl nagy a szíve, túlságosan könnyen hisz el mindent. Muszáj őt hét lakat alatt őrizni. A szív nem megbízható. Valahányszor lehetőséget kap, mindig behúz minket a csőbe. 

Meglepő de létezik a megfagyott szív szindróma. Szinte alig érzem, ahogy dobog. Máskor mindig olyan erőteljes, most csak ütemesen végzi a dolgát, de nem beszél hozzám. 

Egyedül lenni sokszor ijesztő és még rémisztőbb dolgokat tud művelni az ember fejében. Időnként meglepődünk, hogy napokig szinte meg sem szólaltunk. Minden csak a fejünkben zajlik. Sokat figyelünk befelé, és akkor hirtelen olyan dolgok után kezdünk vágyni, amit egyébként alig bírunk elviselni, ha a birtokunkban van. Aludtál már el úgy, hogy saját magad ölelted át, csak azért, hogy imitáld annak az érzését, hogy valaki karjaiban alszol? Szánalmas ugye? Mennyire kétségbeesetten vágyni az ember az érintés varázsára, amikor nincs a birtokában. Esténként sírni szintén csak ilyenkor szokott az ember. Kiadja azt a sok elfojtott gondolatot és érzést, amit napközben vissza kellett tartania, ahhoz, hogy működni tudjon. Végig gondolja, kiket és hányszor bántott csak azért mert képtelen a saját sötétségéből kimászni. Belenéz a tükörbe de nem mást lát, csak egy szörnyet. Egy szörnyet aki magának szenved...

Do you have an anchor in your life. I did.

 Időnként nehéz a múltba visszatekinteni a jelen tudatában. Vajon az a lány mit gondolna, aki tele volt álmokkal, és tervekkel. Szabadon szeretett a világban mindent és mindenkit. Naivan és természetes kedvességgel állva az emberek felé.Vajon elborzadna, ha szembesülne vele, hogy fog kinézni tizen évvel később? Vajon szemrehányást tenni idősebb önmagának? Dühödten esne neki és olvasna a szemére, hogy miért tette ezt velük? Bizonyára az én fiatal énem valami hasonló módon reagálna. Közhelyes dolog azt mondani, hogy a tiniknek még szinte gondtalan az életük, mert ez bizonyos tekintetben igaz csak. Kevesebb talán a felelősség és nem érte még őket annyi impulzus, hogy nehezebb legyen számukra, de kivételes esetekben már akkor sem egyszerű az életük. Az én életem alakulását viszont csak és kizárólag én befolyásoltam ebbe az irányba.

Naiv voltam, mert nem tudtam, hogy működik a világ. Nem értettem még a felnőtt embereket. Habár a nagykorúságot már megértem. Súlyos volt a puttonyom, de akkor még láthatatlan súlyként nehezedett rám, egyfajta természetességgel pakoltam hol ide, hol oda. Dühös voltam a világra, de egyben boldogan fogadtam minden apró örömöt az életben. Világot akartam váltani, akár csak a velem egykorúak nagy része. Elhittem, hogy főszereplő vagyok és a történetem szuper kalandokban gazdagon fog eltelni. De jöttek a pofonok. Néhánytól csak pár lépéssel hátra tántorodtam, de akadt olyan is, amitől a földre rogytam. 

Elkezdett a naiv, boldog kislány visszahúzódóvá válni. Már nem mosolygott annyit, téglákat kezdett gyűjtögetni maga köré. Valahányszor felépítette a kis erődjét, valaki mindig jött és kihasználva a jóhiszeműségét lerombolta azt. Mindig tanult belőle és egyre erősebb és masszívabb falakat alkotott. Időnként kitekintett, körbe járta a falakat, de már félt a tűztől. Mi lesz ha valaki ismét megégeti. Sötét kis árnyak kezdtek köré gyűlni. Korábban már többször elhessegette őket, de most  sokkal erőszakosabban súgtak a fülébe. 

Aztán belefutott egy érdekes jelenségbe. Hónapok óta úszott az élet zavaros vizeiben. Hol felvéve az áramlatot, hol viharos hullámokkal küzdve. Egy horgony került az útjába, ami fényesen ragyogóvá tette. Kiemelte a zavaros vizekből, megtöltötte élettel. Az addig sötétben tapogatózó lány, hirtelen fényesen látta maga előtt az utat. Ismét tudta mit akar, mire vágyik. Élni akart, megélni minden apró örömöt. Azonban a horgony váratlanul vissza lökte a zavaros vizekbe és magával vitte a lány fényét és annak minden boldogságát. Nem ment messzire, de pont olyan távolságra, hogy soha többé ne érhesse el.

Elveszetté vált. Képtelen volt tovább küzdeni az árral. Csak sodródott. Időnként bele-bele kapaszkodott egy-egy horgonyba de bármilyen erősen is kapaszkodott beléjük, az ár mindig tovább taszította. Azóta pedig eggyé vált a háborgó mélységgel. A kis alattomos árnyak vastag lepelkén tekeregnek körülötte, dallamos hangon duruzsolva neki a sötétség dallamait. 

És neked? Neked van horgonyod? Nekem volt.

Nothing left... but ashes

 Egyszer fent, egyszer lent. Tartja a mondás. De a hullámvasút őrült részére sosem tér ki. Amikor, mint egy éveken át száraz heroin függő hirtelen aranylövést kap. Shot. Shot. Shot. Egymás után. Mámoros érzés keríti hatalmába, tekintete ködössé válik, és tudod, hogy ő most egy másik világban van, ahol minden annyira könnyű és egyszerű. Túl hamar múlik el a hatása. Ekkor kezd a fájdalom végig kúszni az erein. Perzseli minden porcikáját, égeti a tüdejét, a szíve eszetlen versenyt fut, miközben ő maga foggal körömmel küzd, hogy enyhítse a mély zuhanást. De nem jön több. Kifogyott a szer. Forgolódik, küzd az elvonással, egész teste verejtékben úszik, ereiben lángolva dübörög a vére. Ordít, szinte lekaparja arcáról a bőrt, hogy szabadulni tudjon a kíntól. Végül egyszeriben tompulni kezd el a fájdalom, és ahogy a tűzből csak elszenesedett hamu marad, az ember tekintete úgy válik ismét üvegessé, üressé, mint, akinek ismét kiveszett a fény a szeméből.

Vajon felteszi magának néha a kérdés, hogy megéri-e próbálkoznia az élet nevű játékban egy új kört? Vagy képtelen szabadulni a múltjában őt rabul ejtő szellemtől? Vajon képes valaha is felfogni hogy egyedül kell megküzdenie ezzel? Soha nem lesz senki, aki közvetlen mellette álljon, csak és kizárólag saját magára számíthat? 

Sokáig nem tudtam kiengedni az érzést. Zárva tartottam pandora szelencéjét. Jó okkal. A minap mikor kieresztettem az oroszlánt a ketrecéből, nagyot koppant szegény, ahogy neki rohant a falnak. Nem hibáztattam szegényt, hisz én magam biztattam rá. Most pedig én magam kísérem vissza a ketrecébe, és adok neki üres ígéreteket, miszerint higgye el, egyszer nem lesznek ott falak, egyszer majd nem fog koppanni. Egyszer találunk számára egy olyan helyet, ami tárt kapukkal fogad minket. Hiszen tudjuk, láttunk már ilyet, de oda csak időszakos tárlat vezetésre kaptunk jegyet, talán ha elég csendesen várunk és meglapulunk, egyszer majd meginvitálnak minket egy állandó kiállításra is. Addig pedig hagyjuk, hogy hadd essen kicsit. Öntsön el minket a monszun, mosson ki mindent, szabadítson meg minden mocsoktól, fertőtől, ami eddig marta szeretett kis Erődünket. És habár Dorkánia kapui újabb lakattal erősödtek, tudjuk a kulcsokat egyszer elővehetjük abból a titokzatos kis szelencéből. Még egyszer és utoljára. Egyszer még tehetünk egy próbát...Valamikor... Ha ismét szikra pattan a kihűlt romos padlás mélyén.

How we forgot to live…?

 Folynak a napok egymás utániságban. Felkelünk. Elindulunk. Tesszük, amit aznap meg kell. Végül este megpihenünk. Milyen szép is volna ha az élet csak ennyiből állna. Sims karakterekként, gondtalanul élni a mindennapokat. Nem gyötrődni mindennap kérdéseken, keresni a választ a miértekre. 

Sok a kérdés mostanság. Kérdeznek.  Várják a válaszokat. Elmondanám az igazat. Minden ami bennem van és kikívánkozik. Kiáltanám a vak világba, hogy egyszerre hallja meg mindenki. Elmondanám, mit érzek. Hogyan formálódnak bennem az érzések, Hogyan és miként ismétlődnek bennem a múlt eseményei, amelyek a mai naphoz vezettek. Bánom-e, hogy így alakult, vagy ismét végigcsinálnám. Sokszor érzem, hogy le vagyok bénulva. Megrekedtem valahol a múltban, lelkem csápok armadája tartja megkötve, pedig szabadulnék. Kitörnék, szaladnék szabadon, nevetve, tárt karokkal. Kérlek, mondd el! Meséld el mi a titkod? Hogyan kezdtél új életet? Hogyan voltál képes felállni, megrázni magad és tovább sétálni? 

Újrakezdők kézikönyve. Ez lehetne ennek a címe. Vágyom rá, ha kívánhatnék egyet megmásítva, visszavonhatatlanul megtenném. Ha a boldogság ára lenne a felejtés...megtenném egyszer és mindannyiszor, ahányszor árnyként kísértene a múlt szelleme. Felejtsd el, ami visszahúz, engedj a szabadságnak és így helyed lesz az új számára. Légy bátor és lépj ki a komfort zónádból! Nem engeded el a múltad, mert a megszokott érzésekhez, fájdalmakhoz ragaszkodsz. Rettegsz az ismeretlen boldogság lehetőségétől, hiszen számodra ismeretlen terepre kellene lépned. Hiszen a biztos rossz mindig jobb a bizonytalan jó helyett. Kísérteties gondolat de a generációnk gennyes sebének címletes billogjává vált. Vágyunk, vágyakozunk ezután a megfoghatatlan boldogság után, de amikor lehetőségünk lenne kilépni a fényre, egy hang mindig a fülünkbe súgja, hogy meg fogjuk égetni magunkat, míg végül elfogadjuk, hogy nem vágyakozunk tovább és abban vergődünk egy életen át ami biztonságot jelent még ha szenvedünk is ennek a fájdalmától, míg végérvényesen megmérgezi a lelkünk feneketlen kútját és élet helyett a létezés ábrándját választjuk.

So..., Who is the real villain

 Csend borult a hétköznapokra. Valahogy minden szürkébbé vált még annak ellenére is, hogy ez az ősz velejárója. Minden igyekezet ellenére is beigazolódott a félelmem, s hogy végül én lettem- e a rossz fiú? Szerintem sejted. Igazságos volt..? Igen, hanem mégsem teljesen. Elfogott egyfajta hiányérzet. És képtelen voltam visszatartani. Lezárni ezt a fejezetet, mielőtt kiengedem a bennem kavargó sötétséget. Így most mint egy háborgó hurrikán, ami végigsöpör a tájon, semmit nem hagyott magam után csak pusztítást és menthetetlen romokat. Emlékeket, amelyek így nem tudják szépségüket megőrizni, mert mindig egy keserű szájízt kölcsönöz nekik az utolsó hullám, ami partot ért. 

Talán ilyesmi lehet az amikor rájövünk, hogyan születik egy történet gonosztevő karaktere. Micsoda kínt, fájdalmat kellett elszenvednie ahhoz, hogy végül a sötétség jelentse számára a biztonságot. Fájt...piszkosul a pillanat, amikor szembesültem vele, hogy életemnek/életünknek a történetére végérvényesen pont került. Nem lett happy end, és én örökké annak a bűntudatával élek tovább, hogy én okoztam a sebet a másikban. 

Mintha önmagam és az értékrendem köptem volna szembe. Le kellett zárni ez nem vitás. Fojtogató volt a vége, együtt szenvedtünk külön-külön a saját oldalunk partjain, de én felrúgtam ezeket a szabályokat, mert nem bírtam magamban tartani a feltörő zavaros érzések illúzióját és gondolatait. Egy valami hiányzott csak, de megtévesztett engem is, mert féltem. Sőt egyenesen megrémített a tudat, hogy magamra maradok. Így történt. Meg kell gyászolni. Magamba fogadom a tagadást. Nem akarok vele szembenézni, el terelem a gondolatim, veszélyes vizekre evezek, hajtom a testem, amíg csak bírom, hogy amikor igazán összeomlok, rázzon, feszítsen belül, ahogy végig morajlik minden egyes porcikámon. Nem vagyok mazochista, de szükségem van arra, hogy érezzek, hogy itt vagyok és nem süllyedek el megint, és leszek üveges tekintetű zombi. 

Vannak terveim, van előttem egy tudatos jövő, amit semmi más nem fenyeget csak én magam. Mintha két én harcolna bennem folyamatosan, és végül mindig a gonoszabbik kerekedne felül. Izgalmas lesz követni, hogy vajon a jó és a rossz harcában végül egyesülni tud e a két én és egy új harmadik, erősebb én jön létre.

Sweet suffering

 Minek nevezzük ezt...Beteges rajongásnak? Vannak az őrületnek bizonyos szintjei. Naponta látjuk a bulvár lapokban, ahogy híres sztárokat követnek, mindenféle tévképzeteket szőnek róluk ezek az úgy nevezett rajongók.

Persze ez a hétköznapi ember életében is megtörténhet. Emlékszem, életem első fiúja évekig követett a szakítás után, képtelen volt elfogadni, hogy kikosarazták. Zsigeri félelemben éltem. Mindennap attól rettegtem, hogy egyszer majd felbukkan és ki tudja mit tesz majd velem. Hálistennek, az utolsó felbukkanása óta, ami egyébként 5-6 évvel a szakítás után volt, nem hallottunk felőle. Kíváncsi lennék egyébként, mi is volt a motivációja, mi hajtotta. Az arrogancia? A beteges nárcizmusz? A kétségbeesés? 

Tegnap évek csendje után ismét kipattant egy ötlet a fejemből. Írni kezdtem...órákon át püföltem a laptop billentyűit, ahogy a képzelet szárnyra kapott és az ujjaim papírra vetették mindazt, ami a fejemben megszületett. Szánalmas, ahogy képtelen vagy kielégíteni sóvárgásod, de találsz egy kiskaput, amivel nem szegsz törvényt, de mégis átélhetsz egy olyan lehetetlen lehetőséget, ami a valóságban nem történt meg és soha nem is fog. Itt-ott néhány részletet kiszínezel és egycsapásra egy fantasy történet közepén találod magad. Ahogy írtam a sorokat, szinte eggyé váltam a karakterekkel. Éreztem, amit ők, talán pontosan azért mert valós emlékek, múltbéli történések, emberek ihlették ezt a szövevényes szálat. Mi a különbség?

Nos, azt nem árulom el, de büszkén mondhatom, nagyon kreatívan oldottam meg. Egy pillanatra még én is elgondolkodtam, hogy vajon nem egy párhuzamos univerzumban élő ÉN életét ismertem-e meg. Szerencsés flótás, irigykedem is rá. Én meg itt ülök és várom a csodát a négy fal között. Ebben a világban nem befolyásolhatjuk mások döntéseit. Bármennyire is erőlködünk éjszakánként, ahogy szabaddá eresztjük gondolatainkat pontos címzettnek az égbe kiáltva, nem fogja meghallani. Csak a csillagok némasága ver visszhangot a sötét égbolton, ahogy nap-nap után az égre tekintünk és feltesszük megválaszolhatatlan kérdéseinket. 

Broken bond

 Éget, szinte felperzsel a bűntudat. Napok teltek el. Képtelen volta megtenni, pedig érzi, látja, hogy elzárkózom tőle. Viaskodom magammal minden egyes nap. Időnként konfliktusba kerülünk, menekülni akarok, el is menekülök ezekből a helyzetekből. Ki kell mondanom. Nem áltathatom egyikünket sem tovább. Várom az éjszakát. Minden nap. Ismét magam lehetek. Szabaddá válthatnak bennem a bűnös gondolatok. Erős volt a mostani telihold. Bíztam az erejében. Túlságosan is. Először még nem fogtam fel, amikor kiáltottam. Némán. Szívemből. Harmad napra megértettem. Nem véletlen a csönd. Süketel a vonal. Elszakadt. Nem érzem már. Nincs más, csak a néma, üres csend. 

Ráz a hideg, a gondolatra is. Persze, mintha lenyúzták volna a bőröm felső rétegét. Elszakadt. Nincs többé. Érezni akarom! Csak még egyszer. Keresem. Minden apró emléket előveszek. Olvasok. Mosolygok, emlékszem. A könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, mert fáj a tudat. Végérvényesen egyedül maradtam. Azt mondta, mindig ott lesz. De ez nem igaz. Nincs ott, mert nem érzem. Egy sötét falat látok. Egy áthatolhatatlan erődöt, ami elválaszt a világától. 

Van értelme rágódni a miérteken? Mit tehettem volna? Meg tudtam volna változtatni a dolgok menetét? Miért hoztam akkor olyan döntéseket. Miért mentem bele egy  olyan helyzetbe ami senki számára sem volt kifizetődő? Miért kísért úton út félen a szenvedés? Mit kellene tennem a boldogságért? 

Magamba tekintek, mélyen. Vissza kell vonulnom kicsit. Kitalálni, hogyan tovább. Már nem tudom az elmúlt évek alakulását megváltoztatni. Micsoda pazarlás. Éveket pazaroltam hamis ábrándokra. Hitegettem magam és másokat is, pedig a képlet megmásíthatatlan. Egyedül kell végig csinálnom, önmagam cinkosaként. Hibát, hibára halmoztam azzal, hogy mások életének a részévé váltam, és ezzel igyekeztem a saját utam foltjait befoltozni. Elvettem másoktól, ami az övék volt, és semmit sem adtam cserébe. Nincs itt mit szépíteni, én voltam a gonosz ebben a történetben. Én adtam a mérgezett almát minden esetben, aztán fekete özvegyként hálóztam be a jó embereket, akikből addig táplálkoztam, amíg szükségem volt rá, végül kiszipolyozva, tönkre téve, elhajítottam őket. De ez a feneketlen szomj, sosem tudott elmúlni. Mindig, folyton folyvást egyfajta éhség hajt. Mert ha lelkem feneketlen gödrét időről időre megtöltöm jósággal, akkor ideig óráig elhitethetem saját magammal is, hogy valójában nem vagyok olyan sötét, hideg és üres.

You said: Our hapiness..I see your hapiness

 Tomboló érzelmi állapotban nem tanácsos kiadni magunkból, ami bennünk van, de időnként, ha csak a falnak tudnád elmondani, ami igazán legbelül mardossa a lelked, teszel arra, hogy impulzív állapotban milyen szavak kerülnek ki az ujjaid közül. 

Mindig is arról ábrándoztam, hogy egy alternatív univerzumban, megtalálom azt az embert, aki elfogad úgy és akként az emberként aki és ami vagyok. Minden bukott alkalommal, felálltam és továbbra is hittem, reménykedtem, hogy nem én vagyok a béna, csak kellenek ezek az életleckék ahhoz, hogy végül egy olyan ember mellett tudjak megállapodni, aki tényleg engem vár. Hiszen a környezetemben, más hasonló emberekkel is megtörtént ez a csoda, akkor miért én lennék azaz egy szerencsétlen, akivel a jó isten szívatós gombfocit akar játszani. Két évvel ezelőtt már egészen jól voltam, megint bátorkodtam megpróbálni. Az elején úgy nézett ki, minden is klappol. Mostani fejemmel, megint bosszantónak találom, hogy nem rendelkezem a jövőbe látás képességével.  Az események sora, a konfliktusok alakulása, a rengeteg kompromisszum és megalkuvás, aminek a végén minden alkalommal én jöttem ki a gonosz szerepében a szégyen színpadra. 

Sosem árultam zsákba macskát annak tekintetében, hogy nem vagyok egy könnyen emészthető személyiség, és, hogy van nekem egy puttonyom, ami velem jár szőrköntösbe bújtatva. Ami időt és energiát vesz el. Lehet hobbynak is hívni, én inkább hivatásnak tekintem, de ebben tudok kiteljesedni. Ez vagyok én, ebben érzem jól magam. Egy dolgot sosem gondoltam, hogy ezt elvehetik tőlem és felhasználhatják ellenem. Amikor a lobogó tüzemből, mostanra egy pislákoló fény maradt ismételten. Amikor megint körbefonnak azok a bizonyos sötét gondolatok, amikor megkérdőjelezem önnön fontosságomat a földi létben. Amikor folyamatosan csak arra kapok visszacsatolást, hogy mennyire önző és rossz ember vagyok, nem törődöm mások érzéseivel.

Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tényleg egy hasadt lélek vagyok, aki csak elhiteti a külvilággal, hogy jó ember, de valójában velejéig romlott? 

Mi zajlódhat le egy másik ember fejében aki azt állítja, hogy a kettőnk boldogsága fontosabb, mint a szőrarcúak boldogsága. Én ezt ilyen formában nem tudom értelmezni. Helyesen: A TE boldogságod fontosabb kell legyen, mint az ő jólétük. Hogy miért így írom? Mert egy állat képes arra az egy dologra, amire egy felnőtt ember SOHA. A feltétel nélküli SZERETETRE. Sosem vár viszonzást, minden helyzetben megtalálja a boldogságát, még akkor is, ha a jólléte nincs biztosítva. Így azaz állat boldog lesz ha tetszik, ha nem. De, hogy, ha tőlem elveszed a megfelelő jóllét biztosításának lehetőségét, mert úgy érzed, egyenrangú versenyt folytatsz egy kiszolgáltatott élőlénnyel szemben, ezáltal mindent elveszel tőlem, ami hozzájárul a boldogságomhoz, és csak magadat helyezed oda, ne lepődj meg, ha ugyanúgy nem jön össze a KETTŐNK BOLDOGSÁGA

Mert egy nő nem akkor lesz boldog, ha függenie kell a férfitól. Ha mindenért engedélyt kell kérnie, ha nem mondhatja el a véleményét, továbbá nem különbözhet a világlátása a férfiétól. Ha minden helyzetben elfogadónak és türelmesnek kell lennie, mert egyébként csak hisztizik. A fájdalmai valótlanok, túloz, és egyébként se bújjon már mindenféle divat "diagnózisok mögé", tanuljon meg viselkedni és kész! Szolgálja ki a férfi igényeit, de neki ne legyenek elvárásai, mert akkor máris hálátlanná válik. Nem lehet hangos, nem lehet egyedi, mert ne lógjon már ki a sorból. És legfőképpen, ne csináljon semmi olyat, ami a férfi önbecsülését és egóját egy picit is sérti. Így hát legyen egy programozható porcelán baba gondolatok, álmok, vágyak nélkül.

Igen, ha kérdeznél, ezek a gondolatok kavarognak jelenleg a fejemben. De ezt sem fogom elmondani, hiszen a végén úgyis én ülök a szamárpadban.