Ezek a pofonok fájnak. Égetik a bőrömet. A vér íze most keserű, tele fájdalommal. A tegnapi nap, még jobban fájt. Bizonyos fájdalom fokozatok vannak az életemben. A tegnapit ahhoz tudnám hasonlítani, mintha agyonvertek volna és utána még ki is nevettek volna. Megtörtem. Ültem és olvastam a sorokat, melyek éles pengeként szúródtak bele a mellkasomba. Valami nedves csöppent a kezemre. Sírtam. Nem tartott sokáig, talán csak pár percig. De az a pár perc, olyan volt, mint egy haláltusa.
Látni, érezni, ahogy a földbe tipornak és nem tehetsz ellene semmit, mert a múltat nem lehet visszacsinálni. Megint csalódást okoztál önmagadnak és másoknak is.
Aztán azt, hiszed van még remény számodra is. Fel lelkesülsz. Másnap csak arra a jóra koncentrálsz, ami segíthet ezt átvészelni. Ahogy az idő múlik, kezdesz elbizonytalanodni.
- Talán meggondolta magát?- felhívod, hangodban lelkesedés cseng, de közben félsz a végkifejlettől.
Múlnak a másodpercek, mondatok és szavak hangzanak el. Lecsapod a telefont. Mérges vagy, legszívesebben rombolnál, törnél és zúznál.
Lecsillapodsz. A harag helyét, most újabb fájdalom hullám veszi át. Nem bírod elviselni, azt hiszed, ez már a vég. Innen nincs tovább. Csörög a telefon. Felveszed, de nem szólsz semmit, talán egy mogorva köszöntést, h a vonal túlsó végén tudják, nem a falnak beszélnek. Hallgatod a szívszaggató monológot. Közben egy könnycsepp gördül le az arcodon. Igen létezik, van a végnél is rosszabb. Amikor tudod, hogy már csak magadra számíthatsz. Szemebe nézel a rideg valósággal.
A világ komor és sötét. Középen ott állok én egymagam. A szemembe reflektor világit. Pásztázom a körülöttem lévő sötétséget. Fény után kutatok, valami olyat keresek, amiben megkapaszkodhatok. néha fel-fel pislákol egy halvány fénysugár, de épp mikor elkapnám, tovaszáll, eltűnik.
egy ideig próbálkozom, aztán rájövök, abba kell hagynom. Ennek a mesének sosem lesz happyend a vége, így jobb nem ellenállni, csak egyszerűen sodródni és elviselni, túlélni az erős áradatot.
"Az igazi, nagy fájdalomban, az igazi elesés után nem lehet sírni. Csak nézni lehet meredten az ütések zöld foltjait, a lélek véres sebeit és imádkozni lehet a megváltó könnyért. (...) Az igazi könnyek, a fájó, keserű könnyek a szív körül vannak. Ha ki lehet sírni őket, ha sokára is, ha lassan is, megkönnyebbül az ember. A könny elmossa a fájdalmat, lehűti a sebet, elzárja a vérzést... Ha azonban nem lehet, ha csak gyűlnek, keserednek, előbb vagy utóbb beléjük fullad a szív."
/Bozzay Margit/
"A magány fontos túlélő mechanizmus. Az anyatermészet szándékosan beledrótozta a magányérzetet az emberi agyba, hogy a fájdalmat, melyet ez az állapot okoz, megtanuljuk elviselni."
/Louann Brizendine/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése