Sziasztok! Szeretném veletek megosztani életem első novelláját, már ha ez annak számít. Nem tudom, mi ez, most kreáltam. Találtam egy blogot. Pennát a kézbe!
Feladtak egy feladatot. Gondoltam kipróbálom magam, de annyi merszem azért nincs, hogy el is küldjem. Annyira jó azért nem vagyok. Na már most. A feladat a következő volt.
"írjatok le egy illatot, amely emlékeket idéz fel bennetek. Legyen az egy kedves és vidám emlék, vagy éppen egy szomorú, ami talán keserű pillanatokat idéz fel bennetek. Visszamehettek egészen a gyerekkorotokig, vagy akár csak a tegnapi napra, s keressetek egy illatot, amely megfog benneteket és képeket vetít elétek. Lehet ez egy gyerekként imádott sütemény illata, vagy egy virágé, amit olyasvalakitől kaptatok, aki kedves vagy kedves volt számotokra. Az illat bemutatásának segítségével idézzétek fel azt a pillanatot, mutassátok be az akkor bennetek lévő érzéseket, s fontos, hogy ne féljetek használni a színeket, a hasonlatokat, az átvitt jelentéseket."
Nos, íme a remekmű. Kicsit eltér, mert más is van benne nem csak az illat bemutatása, de nem tudok mit csinálni, mindig elkalandozom.
Idézz fel egy illatot! Ez a feladat. Nézzük csak. Gondolkodom, nagyon erősen. Az emlékek apró villanásokként jutnak eszembe, melyekkel különböző kellemetlen és olykor igen csak kellemes illatok társulnak. Megvan. Megállok egy pillanatra. Várok, a kép kiélesedik. Kinézek az ablakon, odakint sötét, de az üveg ablakán, mint a filmvászonra vetített film, megjelenik az emlék. Kiskutyák. Apró kis szőrgombolyagok. Tizenkét darab apróság. Még csak pár naposak, mégis több szenvedésen mentek keresztül, mint amit én csak elképzelni sem tudok. Megszülettek, és másnap már egy erdőben fagyoskodnak, egy hideg és nedves dobozban az erdő közepén. De most már biztonságban szeretetben nőhetnek nagyra. Hárman maradtak. Nem bírok ellenállni dünnyögő hangjuknak és felveszem a legnagyobbat. Bár még a szeme csukva van, apró szív alakú orrát úgy mozgatja, mint egy kis radart és kíváncsiskodik. Magamhoz szorítom és beszívom az édes kölyök illatot. Mint a kávé. Határozottan a frissen pörkölt kávé illatához tudtam hasonlítani ezt az illatot, de volt még benne valami más, Valami egyedi, ami csak ezeknél a kis makogó, mormogó lényeknél érezhető. Az ártatlanság. Még csak most érkeztek erre a világra. Nem tudják mi a jó és rossz, csak élni szeretnének, szívvel lélekkel. Ártatlanok, akár az embergyerekek, mikor megszületnek. Mi a különbség? A kutyák, ha felnőnek, sem veszítenek ebből a ritka állapotból. Az emberek igen. De éppen azért vannak ők számunkra, hogy megmutassák nekünk mi az igazi ártatlanság. Mit jelent a színtiszta jóság és önzetlenség. És mikor rájuk nézek, ezekre a csöppségekre, az egyik szemem sír a másik nevet. Sírni szeretnék, mert eszembe jut az a sok rossz dolog, amit életemben tettem. De nevet is, mert képes vagyok segíteni és másoknak örömöt okozni.
Emlékezetünk tünékeny és szelektív, azt őrzi meg, ami neki tetszik. Nem azt mondom, hogy csak a jót és kellemest. Az álomhoz hasonlóan az események csuszamlós áramlatából kiragad bizonyos részleteket - időnként apró, látszólag jelentéktelen részleteket -, elraktározza valahol mélyen, majd egy adott pillanatban felszínre hozza őket. Akárcsak az álom, az emlékezet is valamilyen értelemmel igyekszik átitatni az eseményeket.
/Aharon Appelfeld/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése