Goodbye 2011...

No, hát ez az év is eltelt. Túléltük!!! Igen, voltak nehézségek, de megannyi csodálatos és szép momentumot is tartogatott ez az év. Nézzük csak. Ott volt az érettségi, a bankett, a táborok a gyerekekkel, amik mindig a nyár legjobb részét képezik számomra, idén meg különösen jó volt. Aztán ugye az agility tábor ami az eddigi legjobb volt az összes közül. Talán a világbajnokság volt az egyetlen nagy dolog az életemben, aminek utólag nem örülök, de mégis. Az új suli, tisztalap az új emberkékkel, új élmények és minden a gyerekek körül forog. Végre olyasmit csinálok, amit élvezek, eltekintve az elméleti részétől, de ez semmi ahhoz képest, amit egyébként kapok. Új barátságok szövődtek, régiek elmúltak. Voltak sérelmek, voltak boldog percek. Mély depressziós időszak és kirobbanó boldogságos percek. Volt szerelem és elmúlás, könny és ármány. Ihlet és semmi. Könyvek, filmek és sorozatok. Ezekre kicsit kitérnék. 

Az idei kedvenc könyvem címet  az a könyv kapja, amelynek második részét dedikált példányban hozta a jézuska. Igen, ez nem más, mint Benina: Bíborhajú- A boszorka fénye című könyv. Igen, ez az első olyan hazai írótól olvasott könyv, ami tetszett. Kifejezetten olyan volt, mintha valami más amerikai könyve lett volna, nem éreztem a korlátozottságot és szürkébb fantázia érzését, ahogy olvastam a sorokat. Épp ellenkezőleg, egyre jobban és jobban hívott magával ez a különös, egyedi fantázia világ. Na, de most nem fogok ajánlót írni a könyvről, azt majd jövőre. 
Az idei kedvenc filmem címet egy olyan film kapja, ami lényegében megváltoztatta a gondolkodásom arról, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. 

Ez a film pedig a Soul surfer, azaz a Lélekszörfös. A jánlót már írtam róla, és még most is csak ajánlani tudom.
A idei kedvenc sorozatom pedig, pár hete került a látóterembe, ugyanis előtte nem rég volt a premierje. 
Ez a sorozat pedig a, Once upon a time, vagyis Egyszer volt, hol nem volt című maerikai sorozat. Nem akarom lelőni, mi a tartalma a sorozatnak, de a klasszikus mesék egy modern felfogásban megalkotott történése. 
 Tehát ezek voltak a főbb momentumai az idei évnek. Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, aki kicsit is alakaított rajtam, bennem, körülöttem valamit ebben az évben, legyen az jó rossz, pozitív, vagy negatív. És kívánok mindenkinek Sikerekben és élményekben gazdag Boldog Új évet!!!

"Az elkövetkező 365 nap mindegyikén úgy tekintek mindenre és mindenkire, mintha először tenném - különösen az apró dolgokra."

/Paulo Coelho/

Amikor én még kislány voltam...

Oké, gyakrabban ígértem friss bejegyzéseket unalmas kis életemről ,de higgyétek el nekem egy sereg gyerek az ember végkimerülését tudja okozni röpke pár óra alatt. Úgyhogy, mivel most aktuális a dolog, így a témám a gyerekek, pontosabban a mai első osztályos gyerekek. Egy szóval megfogalmazva, borzalom. Na, nem a gyerekek viselkedése. Nem, ők imádni valóak, még a legrosszabb gyerekben is van jóság. A felnőttek. A szülőkkel van itt a nagy probléma. Egyszerűen nem fér a fejembe, ha egy szülő látja, sőt x éve tapasztalja, hogy a gyerek nem átlagos, miért nem foglalkozik vele külön, jár vele nevelési tanácsadóba és fejleszteti külön. Az osztályomba 27 gyerek jár. Ebből kb. 6 van amelyikről első ránézésre is látszik, hogy problémás, és kérem szépen egynek van róla papírja. Ez borzasztó. Megelőzvén a kérdést, az iskolának nincsen fejlesztő pedagógusa, ami elborzaszt engem. Én, mint kisdeják nem vagyok még olyan tudás szinten, hogy bármit is tehessek, de azért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez a két hét egy kicsit más legyen. A második héten magamra vállaltam a kis ördögfióka hiperaktív gyerkőc felügyeletét, ami azt jelenti órán az én hatáskörömben van, így a tanító néniknek vele nem kell foglalkozni, és tudnak az osztállyal haladni. Igen sajnos a kis ördög egy egész embert kíván mert nem tud egy pillanatra sem nyugton maradni. Alig-alig vannak olyan pillanatok, amikor elkapja a fonalat, pedig zseniális egy gyerek. Nem tudja a betűket felismerni, pedig ha figyel folyékonyan olvas. A számolás is így van. 20ig nem tud elszámolni, de tudja a 32 kisebbik szomszédját. Tehát akkor hogy is van ez? Próbálok rájönni, hogyan találhatom meg a kulcsot az ő kis világához, de ilyen kevés idő, amit vele töltök még az alapokra sem elég. A kisfiúnak kényszeres túlmozgásai vannak, valami mindig kell legyen a kezében. Emellett megeszi a füzetei, könyvei papírjának a csücskeit, a radírját, a ceruza hegyét. Ez nem normális dolog, sőt veszélyes is lehet. Matek órán ma elpattant a cérna, így kimentem vele a teremből. Elmagyaráztam neki nyugodt és kedves hangon, hogy amit csinál nem jó, és tudom, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak jön belőle. Kicsit megmozgattam, és utána megkérdeztem jobb-e. A válasz igen volt, ami már egy aprócska előre lépés. Amikor visszamentünk szerencsétlenségemre más téma volt, amit tényleg nem tud a gyerek, ezért nem kötötte le, de valamennyire már tudta magát moderálni. Hosszú lesz még ez a 3 nap, de nem adom fel. Az első nap gyönyörűen viselkedett, szeretném ha a héten még legalább egy napot hasonlóan sikeresen zárnánk. Azt pedig, hogy mi lesz később, csak remélni tudom, hogy anyuka észhez tér és tesz az ügyben, mert nem szeretnék belegondolni a későbbiekbe. 

"Az igazi teljesítmény (...) az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan gyerekben, akit a világ utál és kiközösít."

/Jody Linn Picoult/

"Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

/Szabó Magda/

Have some new stories, friends, emotionals...

Húú, eltűntem mostanság tudom. És elnézéseteket kérem, de annyi minden történt, hogy én is csak kapkodtam a fejem. És most jön még csak a java. Az élet csak suhan és végre én is benne vagyok és átélem az élményeket. Hol is kezdhetném. Talán a legelején. Nem is in medias res. Vágjunk bele a közepibe. Nahát kérem szépen kezdjük a szinte csontik lerágott témával. Barátság. Hmmm.. ha csak eszembe jut, mosolyognom kell. Barátok jönnek-mennek, de én itt vagyok. És most először érzem azt, hogy nem kell stresszelnem azon mit fogok mondani, mit mondhatok el, milyen érzéseket, reakciókat váltok ki. Nem tudom, hogyan de egy személynek biztosan köze van ehhez a változáshoz. Talán a sors iróniája, hogy csak pár házszámot kellett arrébb sétálnom és bár formaiságokban ugyanaz az ember, ahogy ránézek teljesen más légkör és érzés fog el. Igen ő egy csupa vidámság és életkedv forrás. Tegnap megsütöttem neki a specialitásom és nagyon ízlett neki is. És bár megannyi probléma, mindennapos harc az élete, mégsem az ezeken való idegeskedés teszi ki minden percét. Sokkal inkább az, hogy nincs egy szabad perce sem. És ekkor jövök én a képbe, hogy biztosítsam arról nem akar ő szabad perceket. Aztán még ott vannak a szombatok. Szeretem a szombatokat. Bárika és a macskák vicceskedése. Vajon melyik fél jobban a másiktól? Lefekvés előtt egy film, és egy kis lelkizés, majd Bárika be az ágyba és csicsika. Ezek apróságok, de nekem fontos emberek töltik ki ezeket a napokat. Nah meg a suli. Az egy érdekes hely. Más légkör, más emberek. Néha azon kapom magam, hogy szeretek oda bejárni, azokhoz az emberekhez. Mennek ám a traccspartik, tiszta Gossip girls néha. 

a múltkor a metrón gonosz voltam. Szemben a srác, hogy az milyen grimaszokat vágott. Meg a szomszéd kocsiban a piros ballonkabátos, szőrme sálas fiatalember. Biztos, hogy ufó volt. És a égén az i-re a pontot a hatalmas loboncú karmos kesztyűs boszorkány tette fel. Mert az volt, és ezt komolyan mondom. Remélem nem átkozott meg. Akkor már tudnék róla, ugye? Nah mindegy, szóval emberek megdőlt az elméletem. A bizalom kérdés hülyeség. Túl kell lépnünk önnön felépített falainkon és élnünk kell. Nem járkálhatok egész életemben a bolygómon magányosan, őrizgetve a rózsámat, nehogy valami kis kártevő bántani tudja. Szóval rájöttem, hogy tulajdonképpen nem haragszom senkire, aki valaha barátom volt, de már nem az, mert világot rengető sérelmeket követtünk el egymás ellen, amikre sok esetben én már nem is emlékszem. Talán hiba ez, de valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a gyerekkorunkból általában a jó dolgokra emlékezünk, és nem a rosszakra. Úgy tűnik én későn érő típus vagyok és mostanság megromlott az amúgy sem túl jó memóriám, de ez nem is baj. Úgyhogy emberek ne a múlton és a ki nem mondott, vagy épp kimondott szavakon rágódjatok. Lépjetek tovább és úgy éljetek, hogy amikor majd a gyerekeiteknek, unokáitoknak meséltek a fiatalkorotokról ők példaképként tekintsenek rátok, vagy szuperhősként.

"Lehet, egy barátod elmegy - oly messzire, hogy tán soha nem látod viszont. És mégis, benned jelen lesz, örökké."

/Pam Brawn/

"Egyszer bizony Isten megtréfállak. A kezemen járva állítok be hozzád, vagy négykézláb, vagy mit tudom én. Azt akarom, hogy meghökkenj, és elakadjon a szavad, végre valamit ne tudjál megmagyarázni tudományosan."

/Bodor Pál/

Second chance

Eredetileg nem akartam írni de mivel nyomon követem a chatbe írókat, és felfedeztem egy kérést, hogy írjak többet, jól van. Itt vagyok és írok. Háát hol is kezdjem. Kezdenek a dolgok helyre állni. Nem tökéletes még, mint előtte, de érzem, hogy a lábra állás már elkezdődött. És ma történt valami. Igen, talán még van értelme reménykedni és álmodni és tervezni. Igazából tegnap kicsit hallgatóztam anyukám telefonbeszélgetéséből, de nem szándékosan. Adott egy mozgáskorlátozott fiatal nő, aki még látássérült is. A sors révén hozzá csapódik egy fiatal Golden Retriever. Minden szép és jó, de aztán jönnek a bonyodalmak. A kutya természetéből fakadóan, nem tesz különbséget egészséges és "sérült" között. Ugyanúgy elránt ha valami izgalmas történik. Otthagy, ha más érdekesebbet talál. Nos jelen esetben ez nem volt okos húzás a fiatal kölyöktől. A gazdi végső elkeseredésében már a megváláson gondolkodott. Én nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Miután anyu letette a telefont, megkérdeztem, miért ne mehetnék én sétáltatni a kutyát? Esetleg alapfokú képzést is kaphatna és pár trükköt is taníthatnék neki abból a repertoárból, amit az én Barkám is tud, amelyek a mindennapokban a gazdinak nagy segítséget nyújthatnak. Végül a téma lezáratlanul maradt. Ma délután kaptam a telefont, hogy beszéltek gazdival és mehetünk megnézni a problémát. El is mentünk, és egy végtelenül szimpatikus kutya-gazda párost ismerhettünk meg. Nem ültem a babérjaimon átvettem az irányítást, és örömmel tapasztaltam, hogy Sammy, becsületes nevén nagyon is akar jó fiú lenni, és egy kis párizsiért bármire hajlandó. Gazdi néni is igen nyitott a nevelésre és szeretné elsajátítani azokat a módszereket, technikákat, amik jobbá tehetik kettejük együtt élését. Végül megbeszéltük, hogy január végéig leszek a "kiképző és sétáltató" a háznál, azután meg Csepelre kerül a kutyus, ahol vakvezető kutyának képzik ki, ami külön nagy öröm volt mindannyiunknak.

(a kép csak illusztráció)

Ezzel a kis élménybeszámolóval csak annyit akartam elmondani, hogy ezeket az embereket, akiknek az élete mennyivel nehezebb, mégis sokkal teljesebb mint nekünk egészségesebbeknek. Sokkal jobban tudnak küzdeni, és nem adják fel a harcot az első kis akadálynál. Itt vagyok én, állandóan csak feladom, pedig nem nagy dolgok az akadályozó tényezők, épp csak egy kis "vért" és verejtéket igényelnek. És itt van ez a fiatal lány, aki bármire képes, hogy a kutyus vele maradhasson, és ezért a tényleg nem olyan hatalmas áldozatért, amit hozunk, mert az a két-három óra az életemből tényleg nem sok, mekkora hálát érez. És igen, jó érzéssel tölt el, hogy segíthetek, és ugyanakkor azt csinálhatom, amit később szeretnék. Mert szeretnék ilyesmivel foglalkozni, bár nem főcsapáson de mindig is érdekelt a segítő kutya kiképzés és nevelő szülőség. Ki tudja a végén még kiderül, hogy konyítok hozzá kicsi. Tehát vigyázat jövök!

"Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

/Jókai Anna/

life after or before death

Pár napja olvastam egy újságcikket. Egyik kedvenc negatív jellegű témám volt ismét terítéken. Az öngyilkosság. El is olvastam, majd a végén fel voltak sorolva azok a tünetek típus mondatok, amikor az öngyilkosjelölt környezetének lépni kell. Ezután jót mosolyogtam. Ugyanis a feltüntetett tünetekből a 90% igaz volt rám. Tehát egy újságból tudtam meg, hogy öngyilkos akarok lenni. Ami vicces, mert nekem ez a megoldás eszembe sem jutott. Most. Régebben foglalkoztatott a téma. Legutóbb körülbelül ez év elején. Na nem azért mert én ilyen full depressziós ember vagyok ám. Egy könyv gondolkodtatott el nagyon. Itt írtam is hozzá könyvajánlót. Jay Asher- 13 okom volt... című könyvről beszélek. De visszatérve az újságcikkre. Egyik kedvenc részem az volt, amikor arra tértek ki, hogy az ilyen embernek jó, ha van egy kisállata, mert rendszerint ők azok akik visszatartják ezeket az embereket. Na erre csak az a válaszom, hogy aki tényleg komolyan gondolja, azt nem fogja visszatartani egy állat, még ha mindennél jobban szereti is. Aztán elgondolkodtam azon, vajon én, mit tennék? Hajlandó lennék a kutyám sorsát mások kezébe adni? Kizárt. Éppen ezért vagyok még itt, de tudom, hogy ahhoz még nagyon sok mindennek kellene történnie, hogy én elhatározzam magam, és tanú bizonyságot tegyek arról, milyen gyáva vagyok szembenézni az élettel. Én inkább a tartós vegetációs állapotot választom. Azzal magamnak sem ártok, de másoknak sem okozok problémát. Jó ez hülyeség, szerintem is. De akkor mi a megoldás? Mi lehet az, ami képes valakit kihúzni a szarból? Tegyük fel, hogy már csak a feje látszik ki, és az illető olyan egyedül van, mint a kisujjam? Tehát, van bármi az ég egy adta világon, ami segíthet rajta? Persze, tudom, a szakik. A sok pszichomókus, aki csodákra képes. Na már most, ezek azok az emberek akiktől borsódzik a hátam. Tudom, talán előítéletes vagyok, mert ma már nagyon emberbarát módszerekkel kezelik mentálisan sérült és beteg embereket. Ja, tömjük tele gyógyszerekkel, mert ez a legegyszerűbb megoldás. Persze, mindig vannak kivételek, ezt én nem is tagadom, de a többség...

Van egy ehhez kapcsolódó visszatérő rémálmom. Körülbelül úgy 14 éves korom óta kísért, hogy úgy mondjam. Legtöbbször olyan alkalmakkor jön elő, mikor magamra maradok.Ilyenkor az álom lesz a valóság és a valóság lesz az álom. Ezt követően történik a többnapos álmatlanság, majd a teljes kimerültség, mert az élet nappal nem áll meg. 

Tudom, nem mondtam el mi zajlik le az éjszaka folyamán a fejemben. Szándékosan. Ezek olyan dolgok, amiket jobb nem napvilágra hozni, mert mint mondtam a pszichomókusoktól irtózom. Viszont nagyon jó novella alapanyag lehet, vagy épp regény, amit természetesen nem fogok megosztani, mert az ilyesmi az én tollamból nem érdemel közönséget. Tényleg, az írással kapcsolatban. Ma el akartam menni kirándulni, hogy jobb legyen. Átgondolom a történteket, új fejezetet nyitok. Kezdjünk tiszta lappal. Az események azonban máshogy alakultak. Most azon gondolkodom abbahagyom. Nem akarom, de két hónap alatt összesen egy nyamvadt oldalt sikerült összehoznom, az is kukába való. Pedig megvan minden, itt van a fejemben. Csak ne kellene papírra vetni. Azt olvastam, ne kezdjek úgy el egy történetet, hogy csak egy bizonyos részig van meg a fejemben. Végülis egy másfél "regénnyi" megvolt. A többi már lehet itt marad bent. Mert további legalább másfél regénnyi és még 2 másik történet ötlet is van, de mind a fiók mélyén hevernek, lezáratlanul. Sikeresen megtapasztaltam, miért hátrány élőszemélyről mintázni karaktert. Esküszöm, ha még egyszer valaha írásra adom a fejem, sosem fogok élő személyt alapul venni. Ugyanis azt az egy apróságot nem vettem a kezdetekkor számításba, hogy egyszer minden álom véget ér, és ez is véget ért. Most állunk egy helyben és várunk, csak nem tudom mi a csudára. 

"Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!"

/Jókai Mór/

"Menekültem önmagam elől, s mint az útját vesztett vándor az erdőben, mind jobban eltévedtem ösztöneim sűrűjében."

/Berkesi András/

Alone...maybe forever?

Őszi szünet van. Kiváló alkalom arra, hogy tartsak egy kis lelki megtisztulást. Túl sok minden jött össze mostanság..az elmúlt 4 hónapban. Valamelyik nap éjszaka nem volt jobb dolgom, persze épeszű ember ilyenkor alszik, de hát aki kóros álmatlanságban szenved az év 12 hónapjából 9-ben, annak ki kell találni pár unalom űző tevékenységet. Tehát a telefonomban pihenő sms-eket számát és tartalmát nézegettem. Pontosan 183 darab rövid kis üzenet. Emlékeke. Bizony, rengeteg apróság jött elő. Olyanok is, amiket már szinte el is felejtettem, de volt köztük olyan is, amikre percre pontosan emlékszem, mit csináltam, miközben épp megérkezett egy-egy üzenet. Végezetül 70 darab kis emléktől szabadultam meg. Persze olyan volt, mint mikor az ember egy mér be nem gyógyult heget ismét felszakít. Vérzett egy kicsit, de ismét gyógyulni kezdett. Kirándulni szeretnék. Most olyan szép őszi idő van. A lehullott levelek aranyszínbe borítják a parkokat, az erdőket. Mindent, amerre a szél viszi őket. De nem akar összejönni. Egyedül lenne a legjobb, de félek, hogy eltévednék az erdei utak sűrűjében. De az sem baj ha jönne más, ha jönne. Csak mennék és mennék, majd ha már bent vagyok a sűrűjében, egyszer csak leülnék egy fa tövébe, és hallgatnám az erdő illatát. És akkor, talán abban a helyzetben végre sikerülne folytatni. Mert az érzés itt van, szinte kapar, hogy kiszabadulhasson, de elnyomom, amikor ott lenne a lehetőség, mindig egy fallal találom magam szemben. 

Egyedül érzem magam. Sokan vesznek körül, tényleg. Nap, mint nap, beszélgetünk, találkozunk. De ez nem olyan, mint amikor az ember ténylegesen úgy érzi ott van valahol. Most úgy érzem, mintha csak játszanék. Egy vidám, boldog, vicces leányzó, aki valójában, iszonyú magányosnak érzi magát, és nem vágyik másra csak arra, hogy szeressék. Ha visszamehetnék az időben, ha mindent nem is, de néhány dolgot másképp csinálnék. Nem akarok többet félni, és megfutamodni a lehetőségek előle. Butaság ez, tudom jól. De hát reménykedni azért csak lehet. Reménykedni abban, hogy egyszer valaki tényleg meglátja bennem az aki igazából lenni szeretnék. Nap nap után csak megyek és keresgélek, reménytelenül kutatom azt, aki betörheti vad szilajságomat. Aki nem futamodik meg, aki, akkor sem adja fel, ha én visszavonulót fújok, mert félek. Félek a csalódástól. Van egyáltalán ilyen ember? Tudom, túl sok mesét néztem. A szőke herceg nem létezik, és fehér lovak sem. A magányos hercegnő pedig örökre a maga toronyban marad. Elzárva a külvilágtól, egyedül.

"Én legszívesebben egy erdő közepén vagy egy tanyán élnék. Távol mindenkitől. Csak akkor mennék emberek közé, ha nagyon muszáj lenne. Sohase muszáj annyira."

/Tóth Olga/

"Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá."

"Hogy vagy?-Köszönöm jól..."

Utálom az egészet. Mindent, ami körülvesz. Azt mondják, örülni kell az apró dolgoknak is, de mi van akkor, ha az apró dolgokat eltapossák a nagy fájdalmak. Amikor nem vágysz jobban semmire annál, hogy örülhess, de tudod, hogy mindig lesz valami, ami kedvedet szegi. Terveim vannak, álmaim voltak. Szertefoszlanak lassan. Az élet elmegy mellettem, és még csak nem is teszek ellene. Kétféleképpen írnak le az emberek. A csupavidám sosem szomorú örök gyerek, aki álomvilágban él, vagy egy fura és pesszimista lány, akiből az érzelmek valamikor félúton kifogytak. Nos, azt kell mondjam, egyre jobban azt érzem, lassan az utóbbi jellemzés értelmet  fog nyerni magának.

 Elegem van. Feladtam. Nem fogok én már semmiért sem küzdeni. Majd csak sodor az ár valamerre. Lusta vagyok, vágd a fejemhez. Mondd, hogy sosem tudom mit akarok, mert így van. Nem vagyok elég kitartó? Igen, tényleg nem. Azt mondod, ne legyenek nagy terveim, mert úgysem fogom végigcsinálni, nem fogok tanulni, hogy elérjem a végcélt. Szóval ez az igazság. 

Nem érted, miért vágom be a durcit..megsértődsz, ha azt mondom "semmi." Felháborodsz, ha azt mondom megbántottál. Mindenki. Miért nem nyitsz a világ felé?- hangzik sokszor a kérdés. Olyan nehéz téged kiismerni, mert elzárkózol.- Valóban? Talán mert a világ nem kíváncsi rám. 

- Ó, ne már. Mindig csak sajnáltatod magad. Vedd már észre magad!- Én vegyem észre? Ha ennyire zavar, akkor miért érdekel, mi van velem? Ez van velem. Csak erre vagyok beprogramozva. A sajnáltatásra. Mert senkit nem érdekel a másik baja, csak a maga dolgával van elfoglalva. Ha mégis észrevesszük, hogy a másik majd belefullad az "önsajnálatba", még taszítunk rajta, hogy biztosan bánata legmélyére süllyedjen. "Mert gyenge, és nem képes túl lépni a dolgokon". 

Igazad van, hagyj magamra! Menj, és ne nézz vissza! Felejtsd el, hogy valaha is léteztem! Csak kérlek, többször ne rúgj belém! 

Egyszerű lélek vagyok, egyszerű érzelmekkel? Talán igen, talán nem. Talán csak én bonyolítom túl az életet.. Sokszor a szívemre veszek dolgokat. Mert igen, valóban fáj. És nem az taszít mélyre, hogy fáj, hanem a rágódás, hogy mivel szolgáltam ár az újabb pofonra. Ezek csak szavak, vagy épp egyszerű mondatok. Te hamar elfelejted, nekem a lelkembe ég. Visszhangzik, és percenként jelenik meg előttem. Meg akartam felelni, neked, neked, meg neked is. Mindannyiótoknak. Sosem leszek elég jó,  valamit mindig el fogok rontani. És ti mindannyiszor csalódni fogtok, és hamis mosollyal vállon veregettek. "Nem baj, már ez is teljesítmény. Majd legközelebb jobban fog menni."- és ez csak két variáció a számtalan reakció közül. Sokszor felháborodom ezeken a mondatokon, mert érzem a mögöttük megbúvó valódi gondolatokat. "Mégis mire számítottunk? Nem mindig lehet neki szerencséje, azét támogatom, még ha nincs értelme, is."

Nem érted, miért csinálok színjátékot, meg hattyú halálát. Előttem képek peregnek le. Az összes addigi kudarc, ami rövid életem során sújtó teherként kísért végig. Elemzek, keresgélek, kutatók eszeveszetten. 

A keresés eredménytelen. Nincs sikeresen teljesített, kitűzött cél, vagy várjunk, de akadt, egy-kettő. De nem, azokban is hiba van. Mert nincs rosszabb annál, mikor meg akarod mutatni a világnak, igenis van helyed, de a világ kinevet és visszalök az árnyékba. 

Sosem leszek elég jó. És ezzel ti megelégedtek, mert tudjátok, hogy így van. Igen, ezzel a tudattal felnőni, hogy tudod a másik jobb nálad, és tőle elvárják, hogy jól teljesítsen, és sikerül is neki. Amikor meg te vagy terítéken, csak fejcsóválnak és rád mosolyognak. "Magadhoz képest egész jó". Tudják, hogy nem az, de téged mégis hitegetnek. Aztán idősebb leszel és szép lassan rájössz, az amit tőled elvárnak nem más, mint a túlélés. Csak legyen meg a minimum. Amikor ezzel szembesülsz összetörsz. És ekkor jössz rá, hogy csak azért örül mindenki még a rossz teljesítményednek is, mert nem várnak el többet. Mert tudod, hogy nem fognak megszidni, nem fogják a szemedre vetni, hogy miért nem sikerült a feladat. Irigykedni kezdesz a másikra. Neki küzdeni kellett, vérrel és verejtékkel, és látod, hogy megcsinálta és most ennek a gyümölcsét élvezi. És te? Itt állsz egyedül, az árnyékban, tervek és álmok nélkül. Döntés képtelenül. Nem mersz semmibe belefogni, mert tudod, úgysem sikerül, de mélyen, legbelül még mindig ott van benned a remény. A szíved azt súgja, merj belevágni! De az eszed túl rideg és valóságos, és a reményt, azt a csöpp szikrát eltapossa, nehogy tűz kerekedjen belőle. A múlt átok, az érzelmek gyilkosak, az álmok pedig fájdalmat okoznak. 

"Legszívesebben világgá mennék. Mintha lakna valaki a testemben, egy másik ember, egy szellem vagy valami ilyesmi, aki egyre csak ki akar törni. Teljesen más arcot szeretnék, és más testet. Más nevet. Szeretném, ha nem ebbe a családba születtem volna. Még jobban szeretném, ha meg sem születettem volna."
/Tóth Olga/ 

"Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé."

/Dora Craiban/

Ha az élet citromod ad, van, hogy kifogyott a tequila

Az mondják a nagy tudósok, hogy az ember az evolúció csúcsa. Hát azért én ezzel vitatkoznék. Mennyi apró dolog van az életben, ami egy embert akadályozni tud a "túlélésben". Észre sem vesszük de nem nem vagyunk a csúcson, de még a közelében sem. Tudom, ilyenkor jön az a rész, hogy intelligencia. Sokat érünk vele, ha egy betegség le tud győzni minket, egy eséstől már orvoshoz kell mennünk. Viszont ha szétnézünk, az oly barbárnak és fejletlennek vélt állatok között, egy valamit észrevehetünk. Bár nem fognak a mi nyelvünkön beszélni, és egyetemi docensek sem lesznek, még hátrányos helyzetükben is képesek a túlélésre. Ez a különbség köztük, és köztünk. Hogy miért írtam ezt most le?

Sokan, akik ezt a blogot olvassák, észrevehették, hogy nem csak ezt az egy oldalt szerkesztem, hanem van másik is. Igen, próbálkozom az írással, mint aktív tevékenységgel, de tudom, nem leszek soha egy J.R.Ward. De azért illúziónak jó, és nagyobb az esélye, hogy így nem az órákon kalandozik a figyelmem, bár ez az elmélet már régen megdőlt. Szeretem ezt az elfoglaltságot, mert így ki tudom magamból írni az érzéseimet. Minden történetem, valójában én magam vagyok és a mindennapjaim, kissé kiszínesítve. A vágyaim, az álmaim, a reményeim, a csalódásaim és a fájdalmaim. 

Az elmúlt pár hétben, sajnos az élet közbe szólt. Már egy éve, hogy a szemim rakoncátlankodnak, és bizonyos napokon az őrületbe kerget a fájdalom. De sajnos néhány héttel ezelőtt már olyasmi történt, ami nem volt vicces. Oké, akkor indulás dokihoz, csak ne kelljen fényes helyekre menni. Ez annyit tesz, hogy még a rendelőben is napszemcsiben várakoztam. A diagnózis egyszerű, fényérzékenység.O.O-> igen kb. ilyen arcot vágtam.

- Őőő, én nem vagyok ám vámpír...:D

Orvos közölte nagyon gyorsan vonuljak el egy alapos szemvizsgálatra, mert valami nem stimmel. Azóta is folyamatosan megyek. De most komolyan, épp eleget járok más miatt orvoshoz, ezzel már nem akarok. És igen félek, hogy a vizsgálati eredmények nem fognak tetszeni. Félelmeimnek csak egy hátránya van. Amíg húzom-halasztom a dolgot, a tény, hogy a szemeim egyre csak romlanak, nem fog változni. Képtelen vagyok az írásra koncentrálni, mert ahogy ülök a monitor előtt, minden perc elteltével a fájdalom egyre csak erősödik. 

"Aki fél, az bizonytalan, aki bizonytalan, az gyenge, és aki gyenge, az a földre kerül."

/Nyulász Péter/

"Csak az emberek szörnyűek! Az élet az egyetlen jó, mi pedig gyötrelemmé és iszonyattá változtattuk! És ez a mi örök tragédiánk!"

/Wladyslav Stanislaw Reymont/

I feel good...I think

A napok csak úgy repülnek egymás után, szinte már úgy érzem elveszem a forgatagban. De ez jó, erre vártam. Néha úgy érzem, az elmúlt pár évben csak álltam egy helyben, ahelyett, hogy éltem volna, és most nem győzöm megélni az eddig eltékozolt időt. Új emberek, új környezet, minden teljesen új. Most már tényleg érzem, hogy a gyerekcipőt lassacskán kinövöm. Na, nem mintha nem egy örök gyerek lennék, de az emberek, most már másként kezdenek nézni rám. Komolyan vesznek, mint egy fiatal független nőt. Néha még szokatlan és megijedek ettől, de ilyenkor mindig van aki egy jól irányzott fenékbe billentéssel megerősít abban, hogy jó úton vagyok és eszem ágában se legyen megtorpanni, ne adj isten, vissza fordulni. Nem is teszem. Már tetszik a dolog. Kist tanító nénik lettünk ám. Kedden voltunk iskolában az első gyakorlatunkon. Bár most még csak hospitáltunk (megfigyelés), azért a gyerekek minden pillanatot megragadtak, hogy velünk beszélgethessenek, és már voltak nyakamba csimpaszkodósok is, aminek nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy szó nélkül befogadtak. Ezért imádom a kis lurkókat, mert nem előítéletesek, mint mi felnőttek. Ők még nem látják a dolgok reális oldalát, a valóságot, és épp ezért ők maguk a színtiszta őszinteség. Ha béna vagy, kertelés nélkül mondják a szemedbe, de ha segítesz neki valami számára nehéz dologban, olyan boldogság tud kiülni az arcára, mintha épp a rák ellenszerét találta volna fel. Ma megyek először egyéni hospitálásra. Most nagyon be vagyok tojva. Aki előző nap volt, mesélte, hogy kellett nekik segíteni a leckében. Oké, ezzel nincs probléma, mert imádok másoknak segíteni, de a matek. Jaj a matek...csak nehogy elszúrjam az első alkalommal....

Megvolt a hospitálásom. Nem kertelek, beleszaladtak a matekba és bizony elég csúnya hibát vétettem. Azt hittem, mentem elsüllyedek szégyeneben. "Még a kis tanító néni sem tudja kiszámolni." Azt mondták ne legyek elkeseredve, hiszen már jó pár éve, hogy nem kellett ilyesmivel foglalatoskodnom. De akkor is szörnyű érzés volt. Első alkalommal így indítani, hát szép kis képet festettem magamról. Persze valószínűleg ezek a gyerkőcök ár másképp tanulják a matek rejtelmeit, mint az én időmben. Úgyhogy most neki fekszem az egész alsós tananyagnak, hogy ilyen még egyszer elő ne forduljon, és be tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok én buta vagy alkalmatlan ilyen feladatok elvégzéséhez. 

Tegnap kissé borult volt a hangulatom, talán nem is véletlenül. Megtapasztaltam, milyen az, amikor a szíved átakarja szakítani a mellkasodat, és úgy érzed mindenki hallja az ütemes dobogását szervezeted legfontosabb szervének. Aztán, ahogy jött az adrenalin, úgy ki is szállt, amint az események a végéhez értek. Először kissé bűntudatom volt. No nem a dolog így alakulta miatt. Persze történhetett volna másképp is, de ezt már sosem tudjuk meg. Éppen azért mert úgy éreztem most jó. Ürességet éreztem. Olyan nagy takarítás utáni izgatott ürességet. Ez talán kissé furán hangzik, de tényleg ezt éreztem és most is így vagyok vele. Nincsenek rossz érzéseim, csak az emlékek, a boldog emlékek. És most készen állok. Bármire. Le tudnék győzni akármit. Ismét önmagam vagyok. Az a mosolygós, mindig vidám, é talán kissé szeleburdi leányzó, hétköznapi és nem hétköznapi problémákkal. Akarok élni, megélni sok-sok élményt és kalandot. Világot akarok látni. Szerelmet akarok, összetört szívet, majd ismét boldogságot. Az életünk nem mindig jó, de ha jól csináljuk, azzá válhat.

"Mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható pillanatnyi sikernek."

/Móricz Zsigmond/

"Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér."

/Paulo Coelho/

Azon a bizonyos határon túl

Na, jó Felejtsétek el, amit a múltkor mondtam. Na, nem az egészet, de valljuk be, csak a naiv, buta kislányok bíznak meg minden lélekben. Sose bízz, mert nem tudhatod, hogy mikor kerül a hátad mögé a bizalmas és szúr le. Tomboló harag ég bennem kb. 48 órája. Azt, mondtam nincsenek bennem ellenérzések. Ó dehogy nincsenek. Lehet engem neveltek túl illedelmesnek, de ha valaki ,akivel már "nem tartom a kapcsolatot", de én valami kedveset írok neki, nem kényszerből, hanem mert én balga lélek vagyok. Akkor komolyan letörne az ember keze, vagy belehalna egy köszönömben? Biztosan. Mert a sértettség elvakít mindenkit.  De no problem. Felfogtam, hiszen a birka jellem a legtöbb emberre ráhúzható. Ha a főnök valamit kitalál, a többi követi csillogó szemekkel. Mert, ha véletlenül mást gondolsz és ennek hangot is adsz, kiraknak a bagázsból, és, hogy szakszavakkal éljek. Mert azért én is tanulok az iskolában új dolgokat. A társadalom perifériájára szorul. Tehát kiközösítik. Nos, drága egyetleneim. Nem kell engem szeretni, lehet engem utálni, tegyél keresztbe, nem bánom. Én türelmes vagyok. De előre mondom, méltó ellenfél vagyok. Könnyen nem bántok el velem. Tehát húzzátok fel szépen a nadrágotokat és jól kössétek meg, mert én vérrel és verejtékkel fogok küzdeni és kiállni a z igazamért, a valóságért. Lehet, hogy mögöttem nem állnak annyian, de én tudom, hogy ezekre az emberekre számíthatok, mert nem önös érdekből állnak mellettem. Ha ez lenne, akkor nem állna mögöttem egy lélek sem. Mindig vannak, akik csak elidőznek, majd körbe hálózzátok őket és végül a seregetek erősödik. Nem fogok értük küzdeni, aki veletek van, az ellenem. Nem szeretem az olyanokat, akik inkább tűrik az elnyomást, minthogy a rossz oldalon álljanak. Persze, az ősi túlélési ösztön mindenkit hajt. Nagyobb az esélyünk, ha a több eséllyel rendelkező fél oldalán harcolunk. De kérdem én, megéri? A folytonos megaláztatás, az így is kirekesztettség, az omega szerepe? Hát persze, hogy megéri, mert legalább tartozol valahova. Nos, akkor kedves egészségedre, de utólag hozzám ne gyere. 

Költői kérdés. Ha valaki nem mondja ki, de apró mederöltetéssel ki lehet következtetni, hogy már kitörölt az életéből, te mi a manóért hagysz mégis nyitva kapukat? Nem kellesz már neki, fogd fel ,egyszer és mindenkorra. Pótolható vagy, mindenki az, szóval vegyél erőt magadon és nyomd meg azt a DELETE gombot. Nem csak formálisan, de ezzel a valóságban is kijelentheted, már nem érdekel. És utána ne merészeld magad rosszul érezni, mert így is állandóan csak a fancsali képedet látom, h jaj most ezt csinálták, jaj most azt csinálták. Tegyék, te meg pontot teszel ennek a huzavonának a végére. Szabadulj meg mindentől, és kész. És később, mikor majd sok-sok év múlva visszagondolsz arra, hogy mit össze szenvedtél, jót nevetsz ezen. Hiszen a memóriád túlzás nélkül is rossznak mondható, azt sem fogod tudni kivel és miért alakultak így a dolgok. Tehát örülj, mert felejtesz. 

"Senkit sem gyűlölünk úgy, mint azt, akit szeretünk vagy szerettünk."

/Jorge Bucay/

"Ha a fegyvereid csak egy töredékét használják annak az energiának, amit az ellenség elfogyaszt, akkor olyan előnyöd van, ami szinte elsöprő túlerő esetén is győzelemhez juttathat. Nyújtsd el a küzdelmet, és ezzel pazarold az ellenséges anyagot. Az ellenfél megroggyan, mert a termelésirányítás és a dolgozók elvesznek."

/Frank Herbert/

Just do it, and don't give up!!!

Nos úgy áll a dolog, hogy eredetileg valami mást akartam veletek megosztani. Mivel imádok az élet nagy dolgaival jönni, és azokat kifejteni, amikről néha napján érkezik visszajelzés is. Nem vagyok ezekkel az érzésekkel és élményekkel egyedül. Ez kissé elszomorító, mármint nem a visszajelzés, hanem, hogy sok a rossz tapasztalat. A sok reményvesztett ember. De úgy érzem, nincs számunkra még itt a vég. Most nem fogok világot rengető ódákat zengeni és nem is akarok. Az élet szar, szokj hozzá, vagy változtass!- ez a mottóm (régebben az utolsó két szó nélkül használtam).

Már hallom is a kérdéseket..Mi ez a hirtelen váltás? Pár napja még romokban hevertél?

A válaszom csak ennyi: Just do it, and don't give up!

Az elmúlt pár napot olyan emberek társaságában töltöttem, akik ráébresztettek valamire. Miért kell nekem szenvedni, azért mert valaki belém taposott? Vagy épp megbántott, vagy tudom is én mit csinált, ami miatt összetörtem. Dehogy kell. Az ember természeténél fogva bosszúálló. Tagadhatnám, de nem teszem. Mi az én bosszúm? Hát ez. Bebizonyítom, hogy boldog leszek, és már most is jó úton haladok felé. Talán nem is bosszú ez, ezt mindenkire rá bízom. De a hétvégén rájöttem, hogy könnyebb az élet úgy, ha merész vagy. Bízni kell, mert könnyebb lesz az emberekkel szót érteni. Tudom, most azt mondod, nem tanultam a legutóbbiból. De igen, pontosan azt tanultam meg, hogy nem zárkózhatom el minden egyes ember elől azzal az ürüggyel, hogy "mi lesz ha". Ki kell nyílnod a világ felé. Nem élhetsz egész életben azok mögött a vastag falak mögött. Mi a helyzet az enyémekkel?

...

 Hangszigetelt üvegfalak ezek. Mögéjük zárva élek. Néhányan közel jönnek, megnéznek, mint a hatalmas büszke oroszlánokat az állatkertben, aztán tovább sétálnak. Az oroszlán ezt megszokta, nem foglalkozik vele, csinálja tovább a dolgát, mert az üveg fal mögött ott a falkája, a családja, amely a boldogságot és biztonságot jelenti számára. De nekem még nincs "falkám". Eddig nem zavart engem sem. El foglaltam magam az én kis kalitkámban. Éreztem a biztonságot mögötte. Néha jött, egy-egy ember, akit beengedtem a falaim közé, de idővel mindenki tovább állt. Mérges voltam. Miért hagytak itt? Most felálltam és körülnéztem. Elámultam, a sok apró csodától, ami a szemem elé tárult. Kíváncsi és várakozó tekintetek forgataga fogadott. Alig bírtam a látványt befogadni. Kezemet az üvegre tapasztva faltam magamba a sok élményt. Volt, aki integetett, mások hívtak, menjek velük. Tanácstalanul álltam saját börtönöm falai mögött. Emberek egymás között, örömük-bánatuk hol közös, hol magányos. A rossz mindig ott lapul a sötétben, de a barátok segítenek a menekülésben. Gyerekek gondtalan, csilingelő nevetése. Szerelmes párok andalgó sétája. Egy érzés fészkelte be magát a szívembe. Irigység és féltékenység. Én is érezni akartam őket. Tomboló haraggal döngettem a masszív falakat. Üvöltöztem. 

"Ki akarok jutni! Eressz el! Nem vagyok fogjod többé!"- nem érkezett válasz. Kifáradván leültem és csak néztem az üvegen keresztül másokat. Egyszer csak egy szót kezdett a tükörsima felületen kirajzolódni. "BIZALOM". Felpattantam. Fel-alá kezdtem járkálni, miközben a fejemet törtem. Hogyan bízhatnék én? Hiszen, annyi fájdalom ért már! Kopogás zökkentett ki vívódásomból.

Ismerős szempár kutató pillantással invitált egy jónak ígérkező élményre. Nem volt benne előítélet, inkább aggodalom, hogy megint NEM-et mondok. Ismét elolvastam azt az egy szót. És akkor döntöttem. Ettől a pillanattól a falak millió apró szilánkra törtek. Kiléptem a saját börtönömből, megadva a lehetőséget magamnak és mindenki másnak is arra, hogy megismerjen és én is megismerhessek. 

... 

Tehát ezzel a kis szösszenettel akartam elmondani, ami három nap alatt zajlott le bennem. Nem vagyok tökéletes, de nem is akarok az lenni. Fejlődnöm kell, mindenben, de tudom, hogy vannak dolgok amikben jó vagyok. Van önbizalmam, és most már ideje is azt használni. Meg akarok ismerni új dolgokat. Nyelveket akarok tanulni. Zongorázni akarok tanulni és táncolni szeretnék megint! Segíteni akarok, példát mutatni! Megmutatni, mindig van tovább, csak bízni és hinni kell! Önmagunkban!

"Az utazást választottam, amikor észrevettem, hogy az életem már nem olyan, mint egy folyó, amely a tenger felé igyekszik. Azért döntöttem így, mert körülöttem minden azzal fenyegetett, hogy megáll és egy helyben toporog. (...) Mindenki nap mint nap azt tapasztalja, hogy életének újabb és újabb fordulópontjához ér."

/Paulo Coelho/

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

/Antoine de Saint-Exupéry/

(A kis herceg)

Hmmm...a napok de gyorsan telnek. Végre beindult az élet. Persze, hogy pont akkor, amikor lenne 3 szabad napom, nem jut idő semmi lazulósra. Persze ez nem jelenti azt, hogy zavarna. Pénteken és szombaton este egy jó barátnak köszönhetően fantasztikus élményben volt részem. Élőben láthattam és persze hallhattam kedvenc Operett és Musical sztárjaimat. Kicsit olyan az elmúlt pár nap, mint amikor az ember egy terápián vesz részt. Folyamatosan olyan események érnek, amik mind mind kezdik visszahozni az életkedvem és megint jól érzem magam. Ez persze nem lenne így, ha nem lennének mellettem azok, akikre tudom, hogy rossz napjaimon és számíthatok. Én balga eddig csukott szemmel jártam, és nem is sejtettem, hogy van még ember a Földön, aki szeretne engem igazából ismerni, annak a lánynak a barátja lenni. Minden változik. Ez most a fő irányvonal. Azt hittem, zárkózott vagyok, de ebben az új közösségben, rá kellett jöjjek, én igencsak szociális személy vagyok, mert a többiek alig mesélnek magukról valamit. Én pedig csak beszélek és beszélek és be nem áll a szám. Persze ez lehet beszélgetőpartner hiánya is. Végtére is nem lehet egész életünkön át csak kerülgetni az embereket azzal, hogy nem bízunk bennük eléggé. Én most felteszek mindent egy lapra. Eszembe jutottak emlékek, mikor még naiv kisgyerek voltam. Olyan akarok lenni, megint. Naiv és boldog, aki mindenkinek kitárja a szívét és azt akarja, hogy szeressék. Persze, tudom, most azt mondjátok, hogy megőrültem. Hiszen annyi ember kihasznált már, és mindig pofára estem. De belefáradtam, hogy megóvjam magam és csak a szerintem arra érdemesekkel osszam meg igazi valómat. Volt értelme? Ugyanúgy jártam, nem? Sőt még rosszabbul. Tehát a tanulság, inkább választom azt, hogy sok embernek legyek kedves és maximum visszadobja a labdát, de így sem maradok egyedül, mint csak egy-kettő személynek adok lehetőséget és ha mégis máshogy alakulnak a dolgok, úgy érzem a világ vége zuhant rám. Tehát Hope Szeretet Szolgálata ezennel megnyitotta kapuit. Várok minden régi és új embert tiszta lappal. 

"Ha valakiben van elegendő rugalmasság az új befogadására, akkor tanulni is képes majd, vagyis fejleszteni önmagát és előlépni a saját életében. Aki reális célokat tűz ki maga elé, tisztában van a képességeivel és értékeivel is. Ha nem ezt tesszük, az élet könnyen olyan agárversennyé válhat, ahol állandóan a műnyúl után rohanunk, soha el nem érve azt."

/Tari Annamária/

Én vagyok a fegyvered ellenem

A szemem könnyben úszik. Lelkemen ez a hatalmas seb vérzik. Vérzik, mert belém tiportál. Megbíztam benned. Tied volt minden titkom. Összecsaptak felettünk a hullámok. Szavaid maró savként öntötted rám, én pedig mint törött poharak szilánkját, vágtam hozzád sérelmeim. Talán nem kellett volna? Ki tudja: Mindketten hibásak vagyunk. Én beismerem, de te már döntöttél. Azt álmodtam, a valóság egy rossz rémálom, de mikor felébredtem, ismét üres voltam. Történt velem valami. El akartam mesélni, de félúton megállt a kezem. Már nem mondhatom el. Még szoknom kell ezt az új helyzetet, és az ürességet, de valahogy majd csak megleszek. Erős vagyok mindig azt mondtad, hát most is annak kell lenem, ugye? Eddig a pillanatig, hamis ábrándokkal ringattam magam. Fel akartam adni a levelet a postán. Most már nem teszem. Úgy döntöttél végeztünk, nem zargathatlak, ugye? Szép kis befejezés. Mindig stílusosan távoztál. Eltűnsz, nyomot sem hagyva magad után. Ez a lépés kissé meglepett. Percekig megrökönyödve néztem a vibráló monitort. Az első kérdés lebeg előttem, ami eszembe jut. Miért? És a válasz oly egyszerű, hiszen már nincs dolgunk egymással, ugye? 

A könnyeim még mindig folynak. Senki sem veszi őket észre. Az álarcom lehullik. Most csak én vagyok, cicoma és védelmező álca nélkül. Azon gondolkodom, mit csinálhatsz épp ezekben a pillanatokban? Egy hang a fejemben azt suttogja, szomorú vagy, amiért ide jutottunk. De a racionális énem meggyőz arról, hogy te annál okosabb vagy, mint, hogy ilyen dolgokon rágódj. Felnézek rád. A hideg fejjel való gondolkodás mestere voltál mindig is. Az érzelmek, csak elgyengítenek. De, tudtad ezt. Túl sok bennem az érzelem. Tehát ezzel a lépéssel sakk mattot kaptam. 

Letörlöm a könnyeket. Értelmetlen hullatnom őket. A füled befogtad és elrohantál. Igaz volt egyáltalán? Vagy csak egy képet kaptam rólad? Az egyik főhősöm te voltál. Minden történetben helyed volt. De most magad ragadtál tollat és befejeted a történetem...

"Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?"

/Setpeh King/