Simple Christmas thinks

„Ahogy az ember öregszik, úgy veszít el dolgokat.”

Egy hét múlva karácsony. Mindenki meg van őrülve, ajándékok vétele mindenkinek, hogy éves elvárásoknak megfeleljünk. Idén nem ajándékozom. Nincs miből. Tárgyi ajándékokra. Van azonban más, amit adhatok. Ezek amolyan megfoghatatlan, de mégis ritka ajándékok. Aki megkapja, az rászolgált. Lesz köztük megbocsátás, bizalom, szeretet, köszönet. Nem népszerű, sőt egyenesen ellenszenves ajándékok ezek a mai világban. Az emberiségből kiveszett az érzelmek világa. Csak az éves teljesítmény legyen meg, három napig nem gyilkoljuk egymást, aztán folytatódik minden tovább. Már évek óta szemtanúja vagyok ennek a jelenségnek közeli és távoli viszonylatban, és tudod mit, hánynom kell tőle. Sose voltam jobb, ahogy kevesebb sem, soha senkinél. Egyszerűen csak igénylem a valódi dolgokat. Nem kell ide színjáték és megjátszás. Nem kell félni szeretni. Tudom, mire gondolsz. Pont én mondom ezt? Igen. Bizony, hogy én. Noha az érzelmeim felfedése nem kenyerem, mert még mindig azt gondolom egyfajta gyengeség ez ebben a kegyetlen, zord világban, de nekem is vannak. Épp csak nem osztogatom boldog-boldogtalannak. Annak adok, akinek szüksége van rá. Mi alapján döntöm én ezt el? Fene se tudja, egyszerűen csak érzem, ki az akinek egy csöppnyi szeretet több ezer meg ezer tárgyi ajándéknál. És mi sem bizonyítja ezt? Láttál már hálás kivert kutyát, aki öreg korára már senkinek sem kellett, de te befogadtad, megadva neki, hogy büszkén és boldogan mehessen a halálba. Vagy, mikor egy magányos emberrel beszélgetni kezdesz és meghallgatod, amit mond. Egy sérült vagy elveszett gyermeki lelket mosolyogtatsz meg. Ezek azok a pillanatok, amikor tudom meg kell osztanom azt a keveset, amim van. Hiszen ebből én magam is töltekezem. Az öröm mindenkiben pozitív gondolatokat kelt.

Néha azonban, mint például a ma este, el fog az aggodalom és a gyötrődés. Ezek azok az esték, amikor megértem, az igazi magányon még 3X4 láb sem segít teljesen. Amikor a négy fal között vagy, körötted mindenhol tátongó sötétség és a csend, mely egyszerűen fojtogató. Becsukod a szemed és azt képzeled, van melletted valaki. Valaki, aki megnevetted, vígasztal és végre megadja, amire oly régóta vágysz. A biztonságot, Annak az érzését, hogy végre tartozol valahova. De a szemed kinyílik és a képzelet szülte alak szerte foszlik, és melletted csak az üresség fészkelődik.

"Nem csak a karácsony adhat neked ajándékot. Nem csak a karácsonyfa alatt lehet csomag. Bármikor, bárhol rátalálhatsz."
/Csitáry-Hock Tamás/

Can you see me?

Sokszor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok túlságosan elmaradott, vagy csak a körülöttem lévő emberek őrültek meg teljesen. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legtöbbször az utóbbi nyer tanubizonyságot. Az elmúlt egy hónapban nagy imidzs váltásom volt. Új frizkó...merőben vadabb és engem kifejezőbb, mint az eddigi elfásult kinézetem. És kivételesen adtam magamra, és beszereztem pár kelléket ahhoz, hogy az emberek lássák, én is létezem, és a fenébe is...érdemes megfordulni utánam. Persze egy külső fazonírozás nem  jár együtt a belső falak ledontésével és egy önbizalom növelő tréninggel, de ugye azon lehet még dolgozni. Illetve ott vannak  környezeted azon tagjai, akik elfogadnak úgy ahogy vagy. Nem kényszerítenek arra, hogy légy ilyen vagy olyan. Egyszerűen tudják, hogy ez vagy te. Egy laza, erőteljesen szarkaztikus humorral megáldott csajszi. De te mégis miattuk aggódsz a legjobban. Mert szeretnél más lenni. Már unod ezt a szerepet. Érzed, hogy egyre inkább számítanak az érzelmek, és nem lehet mindent hideg fejjel megoldani, nem lehet állandóan csak magad maradni. Hirtelen vágyni kezdesz arra, hogy téged is meglássanak, ne csak tudják, hogy ott vagy. Lássák meg a fát az erdőtől, azt aki te valójában lenni szeretnél, egyszeűen, csak nem tudod, hogyan mutasd meg. Hiszen eddig ilyen nem létezett. A komoly romantikus filmektől elzárkóztál, képtelen voltál a szererelemről komolyan vélekedni, hiszen belátásod szerint téged úgyis messze elkerül az ilyesmi, és az úgyis csak gyengévé és érzelgőssé teszi az embert. Ugyanakkor, titokban, esténként visszapörgeted a filmkockákat és irigykedve gondolsz azokra a kakarterekre. Talán neked is menne a dolog. Talán képes lennél megnyílni valakinek, talán lenne valaki, aki elfogad téged minden hibáddal együtt. És itt megáll az elmélet. Visszagondolsz életed elmúlt 22 évére és nem látsz semmit. Semmit, ami okod adna bárkinek is, hogy észrevegyen. TÉGED. És ismét rájössz, hogy talán ez így van rendjén. Ez a te utad, még ha egyszer egyszer meg is állsz és vágyakozol egy kicsit...Utána...Azután aki a tiéd lehetett volna...de sosem akart megismerni...igazán.

"Társtalan voltál, baráttalan, szeretettelen, minden ember előbb-utóbb idegen lett számodra, vagy ellenség. S ha nem bírtad a magányt, s kitártad a karodat mások felé, ellöktek, nem kellettél, vagy megriadtak tőled, mert látták, hogy menekülsz hozzájuk."
/Müller Péter/

"Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy."/Thomas D`Ansembourg/

Sometimes just hard

Néha egyszerűen csak nehéz. Nehéz egyedül lenni. Most megosztanám bárkivel a búbánatomat. Ilyenkor úgy érzem szükségem lenne nekem is egy vállra. Mindenki elfoglalt, éli a saját életét. De én néha megállok, csak pillanatra, egy nehéz másodpercre, és olyankor az a nehéz súly, mely eddig rajtam volt, hirtelen még inkább megveti magát rajtam. Fészkelődik, itt-ott talán még szúr is. Ilyenkor itt mélyen belül már-már a sikoltásom cseng a fülemben, ahogy fulladozom saját magamban. Egy álarc, mely a végén megfojt és elenéyszt. Készen állok most is, de a telefon csöng és azt mondom, inkább jobb egyedül. Leteszem a készüléket és csak hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek. Nem szeretem a telet, a hideg és sötét estéket. Ezek mutatják meg bizony az én életemnek is van egy árnyoldala. Egy sötét része, melyet próbálok minél mélyebbre ásni, de olykor, egy-egy gyengébb pillanatomban, mégis elő furakodik és győzelemittasan konstatálja: GYŐZÖTT! 

Néha fel kell készülni. El kell gondolkodni. Van, hogy a vészharang megszólal. Az idő véges, és bizony a számunkra kedves, szeretett lényeket sem kíméli meg. Az öregedés az élet velejárója. De mégis hogyan lehet, hogy szinte észre sem vettem ahogy ez a majdnem 9 év elrepült. Hiszen még csak nemrég kezdtünk el élni, nem lehet, hogy csak ennyi idő jut nekünk. 10-12 év, aztán egyszer csak vége. Olyan lesz, mitha nem is létezett volna. Elmegy, az ő munkája itt véget ér. Megpihen, majd új tiszta és ártatlan lelke egy másik testbe költözik. Ő az én támaszom, ő az aki egyben tart. A tudat, hogy egyszer majd nem lesz, megrémiszt. Nincs olyan dolog ami az ő lényét pótólhatná, és igen ki mondom, nem akarom, hogy itt hagyjon! Önző vagyok, de nézd el nekem, hiszen ez is csak egy szánalmas emberi tulajdonságom, mit tegyek, ha kell könyörgöm, de adj még nekem időt, hogy felkészülhessek.

"Az idő a külvilág ura, neki köszönhető, hogy nem egyszerre történik minden. De belső világunkban úgy tudunk megélni múltbéli eseményeket, mintha a jelen pillanatban történnének meg."
/Jeanette Winterson/

If your have to grow up and gone...

Kihajítva… Eldobva. Talán ezek a legmegfelelőbb szavak. Eldobnak, mint egy elhasznált ruhadarabot, miután már kiment a divatból. „Persze, csak sajnáltatod magad”. Persze, feltéve, ha ennek látod. Mégis mit tehetne az ember, ha már úgy érzi, nincs mit letennie az asztalra, hiszen minden egyes alkalommal bebizonyosodik, hogy csak a hibáira koncentrálnak. Csak egy apró ballépés kell és megint ott vagy, ahol a helyed. Kitaszítottként állsz és tűröd a rád irányuló sortüzet. Lehetsz bármennyire is pozitív hozzáállású, van az a pont az életben, amikor eljön az EDDIG és NE TOVÁBB pillanat. És akkor elrohansz. Futsz, míg össze nem esel. A földön csúszva el vonszolod magad egy sötét nyirkos zugba. Ott aztán összekuporodsz és elengeded magad. Az oly régóta elfojtott érzéseidet útjára engeded és egy rövidke időre hagyod, hogy hosszú évek óta, most először az érzelmeid irányítsanak. Látásod elhomályosul, a könnyek sűrű záporként hullnak, kifejezve azt a mélységes fájdalmat, ami lelked legmélyén felemészt. Tudatosul benned. Ténylegesen. Egyedül vagy. Ember vagy. Gonosz, megátalkodott, pusztulásra ítélt faj. Talán egy naivabb, egykor jobbra érdemes egyed, de ugyanolyan, mint a többi. Épp ezért fáj még jobban, mikor arcon köp az igazság a körülötted lévő homo sapiens sapienseket illetően. Nem tesznek különbséget. Nem érdekli őket sem rokoni kapcsolat, sem örök barátság, vagy szerelem. Egy-egy különleges egyedet csakis a megkeseredettség és a rosszindulat tart életben, és ha vagy olyan szerencsétlen, mint amilyen, egynek a célkeresztjében találod magad pillanatok alatt. Észre sem veszed, de annyira kiszipolyoz, hogy te magad is ilyenné kezdesz válni. Egy apró vigaszod azonban marad. Ők bizony nem ismerik a gonosz, vagy a rossz kifejezést. Ők naivan mindenkiben a jót látják, és ha szomorú vagy nedves orrával bökdösve jelzi számodra, hogy ő itt van neked. Akkor is, ha reggel kapott egy nyaklevest, mert szétrágta a kedvenc papucsodat, vagy mert ügyetlenséged miatt, majdnem összetört apró kis teste. Ő a pillanatban él, nem pedig az elkövetett hibáidban. Melléd bújik, meleg, szőrős testével, és habár szavak kimondására képtelen, mégis többet ad, mint amennyit ezer, meg ezer szó képes. 

Egyedül vagyok. Tudom. A magány szerves része életemnek. Én választottam ezt az utat. Sosem lesz férjem, és gyerekem. Nem fogok fehér léckerítéses házban lakni. Nekem kutyáim vannak, ők a szőrös gyerekeim, és habár nem vagyok a világ legboldogabb embere, de életem legszebb pillanatait nekik köszönhetem, mert ők számomra a család.


"Az elszenvedett sérelem szögesdrótot vont a szívem köré... a szívem jéggé fagyott, és sosem tudok változtatni azon a hidegségen, amelyet akkor érzek, ha erre a személyre gondolok."
/Gerald G. Jampolsky/

The life just happening

Először is sorry..sorry..sorry, a technika közbeszólt és az internet hiánya ellehetetlenítette, hogy írhassak. Eddig bírtam, túl sok minden történt az utolsó bejegyzésem óta, és ennek már bizony ki kellett jönnie. Először is, kezdek belerázódni a forever alone életvitelbe. Igazából nem is gond, hogy állandóan dolgozom, nincs időm rágódni, csak az esték, azok túl hosszúak tudnak néha lenni. Ezért jó, hogy van erkélyem. Este a hideg, ködös időben kiülök és csak hagyom szárnyallni és kavarogni a gondolatokat. Olykor arcon csap a tudat, hogy basszus tényleg nagylány lettem, és a saját lábamra álltam, külön a családi fészektől. Jó hatással volt ez az ott lakók számára. Persze van aki érdekes módját választja, annak, hogy feldolgozza, a kis fiókája kirepült a fészekből. Sosem értettem, miért gondolja valaki azt, hogyha tönkreteszi más ember életét a létező összes pontot, akkor nagyobb helyet fog ama bizonyos személy szívében elfoglalni. Egy biztos, nekem már csak a szívemen kívül van hely a számára. Habár most végre kicsit magához tért, túl sokszor hittem neki és bocsájtottam meg again and again. Örülök ha normális, de tartom itt bent magam ahhoz, hogy bizony előfordul az életben olyan, hogy az egyik legnagyobb ellenségünk a saját hozzátartozónk lesz. S mint a mondás is tartja a bor nem válik vízzé. Ez bejegyzés napok óta készül, így minden nap más a véleményem. Most megint a null pont körül járunk. Egy biztos, én végeztem. Nem adom meg az örömöt többé, hogy befolyásolhat, elfogadom, hogy bizony ő ezt az utat választotta és nem akar letérni róla. Én ehhez nem fogok asszisztálni. Ha emiatt sajnos a többieket is kerülnöm kell, hét legyen, majd csak egyszer észreveszi, hogy minden mögött ő áll. Persze miért is reménykedem én ebben, hiszen sosem látott a saját igazán és múltján túl. Csak az volt, amit ő elképzelt, de az életigazságokat persze a mai napig tudja osztogatni, éppen csak hitelessége nincs a dolognak az ő szájából.

Mindenesetre az idei ünnepekt érdekesek, sőt inkább magányosak lesznek a részemről, de tudom, hogy csak idő kérdése és egyszer minden jóra fordul, ahogy az a mesékben lenni szokott. És igen ábrándozok, mert jó, ha már egyszer visszatértek a képek, bolond leszek a realitás talaján maradni. Végre megint érzem az írás utáni vágy izgalmát, de még nem ragadok tollat, még hagyom, hogy az érzés fokozódjon, aztán jöjjön az ár és a napestig tartó körmölés, hogy valami új mesebeli történet születhessen.

"Könnyebb erős gyermeket nevelni, mint helyrehozni egy megtört embert."

/Gyilkos elmék című film/

"Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni. Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van, és utánam az özönvíz!"
/Stephenie Meyer/

How would catch the moment again?

Katt...katt..katt... és az idő múlik. Elengedem magam, a gondolataim szárnyra kelnek. Keresem, keresem a pillanatot. Emlékek, események, könnyek, mosolyok és megannyi történet játszódik le bennem. Nem jön az érzés, a napok peregnek tovább. Teszem a dolgom, a percek szinte elsuhannak mellettem, aztán egyszer csak felpillantok és megáll körülöttem a világ. Egyszerre izgatottság lesz úrrá rajtam, és rohanok, megcsíptem a gondolatot. Sikerült. A toll a kezemben, a papír előttem van. És akkor vége. A gondolat elszáll a világ halad tovább. Nem adom fel, szinte kifacsarom magam, hogy visszatekerjem az eseményeket arra megfoghatatlan, különleges pillanatra. De a csodák nem várnak ránk, egyszer mutatják csak meg magukat. Ha akarjuk kiélvezzük őket, de ha elszalasztjuk a lehetőséget, akkor már nem látjuk viszont. Reménykedem, várom, hogy vissza kapjam, amit akkor egyszer elvesztettem. Az írás örömét. A képzelet szabadságát, melyet semmi nem korlátozhat. Eszembe jutnak azok a múltbéli órák. Csak le kellett ülnöm, és a toll a kezemben máris önálló életre kelt. Ha elakadtam, egy-egy álom, máris adott egy kis támogatást és születtek az újabbnál-újabb ötletek. Akkor azt hittem, amit csinálok az jó. Szerettem írni. Most...őrlődöm. A tollat előveszem, de remeg a kezem, amikor a tinta a papírra kerül. Kitépem a lapot és a többi közé dobom. Nem, nem teszem meg többet. A toll és a papír is vissza kerül a helyére. Az álmok ott maradnak, némán egy másik világba bezárva. De mindennap, minden pillanatban ott vannak, kísértenek, mert készen állnak, rám. Próbálkozom, erősen. Elnyomom a késztetést, hiszen nem vagy már gyerek, hogy mindenféle dajkamesét írj. Nőj fel és tedd amihez értesz. Mihez is? Ülj csendben és tedd, amit mondanak neked. Akkor ártani nem árthatsz. Szép lassan elsorvadhatsz, és ez senkinek sem fog feltűnni, mert te így akarod. 

"Az emberi képzelet mindenkiben ott rejti az őrültség csíráit (...), és hogy kitör-e belőle, az csak az illető állapotától függ."

/Michael John Moorcock/

"Nemétől függetlenül minden gyerek a tehetségek sokaságával születik. Az embereknek sok csodálatos dologhoz van tehetségük, de ritkán élünk annyi ideig, hogy mindet kibontakoztassuk. Valamennyiünkben ott él az énekes, a táncos, a művész, a gyógyító, a tanító, a vezető, a bohóc, a mesélő és így tovább. Lehet, hogy nem hisszük el, lehet, hogy egy része nem érdekel bennünket, de az nem csökkenti a tehetséget. Mindössze arról van szó, hogy nem ismerjük el vagy nem tiszteljük önmagunknak azt a részét."

/Marlo Morgan/

The only solution is that...I'm going to cold

Miért is van az, hogy az ember végre kezdi jól érezni magát a bőrében, úgy gondolja minden klappol, az élete végre jó irányba tart, aztán egy apró kis porszem mindent fenekestül felforgat. Minden rosszban van valami jó, a mondás is ezt tartja, de van az a pillanat, amikor az a jó dolog egyszerűen háttérbe kerül, mert az az átkozott rossz mindenhová követ, akár egy pióca. Rád tapad és a lelkedet szívja. Egészen addig, míg arra nem vágysz, hogy egyszerűen csak eltűnhess. Kiszakadj a valóságból és egy új életet kezdhess Menekülsz a múltad-jelened-jövőd elől, mert rettegsz, hogy a tündérmesék, amelyek megálmodtál egyszeriben összetörnek, és csak egy sivár kép marad neked.

És akkor rádöbbensz. Egyedül vagy, és a magány szép lassan felemészt majd, amíg lelket utolsó darabját is felzabálja, te pedig egy zombi leszel. Félsz, rettegsz, de nem teszel semmit. Vannak pillanatok, mikor úgy gondolod kitörhetsz, de hamar rájössz ezek csak amolyan fellángolások. Te magad kevés vagy. Tudod a megoldást, mégsem vagy képes megtenni a boldogságod felé az első lépést. Bízni valakiben, kitárni a lelket, nem teszed meg többé. Csalódtál. Sokat. Túl sokat, és egy újabb zuhanásból már nem tudnál felállni. Így hát megtiltod magadnak, hogy igazán érezz. Mindig hideg fejjel mész neki az eseményeknek. Mások számára olykor rosszindulatú vagy épp rideg vagy, de mélyen legbelül lelked egy apró darabja még parázslik, kapaszkodik minden egyes kis szellőbe ami élteti és nem adja föl, küzd az utolsó pillanatig, és ez az amitől szenvedsz. Mert az ember érez, akkor is ha már úgy érzi képtelen rá. A világnak hazudhatsz, de önmagadnak nem. 

"Nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek. Ha valaki ezt megérzi, akkor inkább ellökjük, nehogy be kelljen ismernünk, hogy valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már évek óta visszatart attól, hogy a saját életünket éljük. Amire annyira vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk. De néhányan közülünk már elég sokáig harcoltak érte, a nagy szerelemért. És valamikor be kell látnunk, hogy a sors talán egészen más jövőt szánt nekünk. Egy jövőt teljesen egyedül."

/A férfi a legjobb orvosság c. film/

Something change

Furcsa dolog éjjel  blogot írni, pár bögre bor-meggylé után, de egy agyba irányuló kellemes zsibbadás tökéletessé tudja tenni a pillanatot. Az utóbbi napokban gondolkodtam el az elmúlt pár év távlatán, azon, hogy kis fiatal 18 éves énemhez képest lassan 22 évesen mennyi minden változott. Fene se gondolta volna, hogy ennyi idősen még nem fogok egyetemre járni, nem lesz kihez haza menni és egy téli estén mellé bújni, viszont szinte független és szabad emberként, pozitívan tekinteni a jövőbe. Az idő múlik, az emberek változnak, ha akarják, ha nem. A változást elő lehet szándékosan idézni, de ha hagyjuk, hogy magától történjen, itt-ott apró csodák és felejthetetlen élmények részesei lehetünk.... folytatólagosan hajnalban keresztül sétálni a fél kerületen mezítláb a kutyáddal, mondhatni felbecsülhetetlen érzés. A gondolatok villámként cikáztak végig a fejemben, minden egyes pillanatot értékessé téve. Néha szükség van ezekre a sétákra. Még ha az ember úgy is érzi, hogy túl fáradt az ilyen elme-roggyant ötletekhez. Ahogy végig ballagsz a jól ismert utcákon, melyek ezen a csendes éjjeli órán hosszúra nyúlt árnyakat képeznek a járdán, eszedbe jut mennyi mindent figyelmen kívül hagysz a rohanó hétköznapokban. Kissé bizonytalan vagy, a szüleid óva intése a füledben cseng, hiszen gyermekként arra neveltek, a sötét ijesztő és rossz, pedig ha az ember tisztán, előítéletek nélkül tekint rá, kifejezetten barátságos tud lenni egy nyári éjszaka. Habár fülelsz, mert minden sötét zúg mögött egy árny rejtőzik, mégis érzed ezen az estén csak jó dolog történhet. Talpad alatt a kellemesen langyos aszfalt néhol apró kis kavicsokkal tele szórva, melyek kellemetlen érzést kölcsönöznek, és így az élet apró szilánkjait eszedben juttatják. Sokszor lépünk kis kavicsokra, melyek szinte beleágyazódnak a húsunkba, ha tovább megyünk csak még inkább fájni fog, viszont ha egy pillanatra megállunk és foglalkozunk azzal a kis szilánkkal, noha fáj, de amint megszabadultunk tőle, ismét folytathatjuk felfedező utunkat. Az élet egy mezítlábas séta. Sokszor lépünk kavicsokra, de ha egyszer-egyszer megállunk és körbe tekintünk, láthatjuk, hogy ezek az apró kellemetlenségek eltörpülnek életünk szemernyi csodái mellett.

"Nem létezik ideális világ, amire várni kellene. A világ mindig éppen az, ami, és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá."

/Isaac Marino/

I'm afraid of my future Me

A nyár beindult. Túl vagyok az első turnusnyi gyerkőcön. Van azért még mit fejlődni szervezés terén, mert természetesen aminek el kellett romolni az itt, ebben az egy hétben az minden el is romlott, de azért ez nem vette el a kedvünket, már csak azért is egy jó kis tábort hoztunk össze. Szerencsére a gyerekek elmondásai alapján jól érezték magukat, a rajzaik a sok-sok élményt tükrözték vissza. Egy-két kölyök igazán szép alkotást készített, olyan precizitással, hogy csak pislogtam. Bár megköszönni személyesen illik az ilyesmit, én sosem voltam a szavak ilyesfajta embere. Jóllehet szinte soha nem szoktam a dolgokat úgy igazán megköszönni, pedig ha az emberek tudnának érzelmeket olvasni, tudnák milyen hálás is vagyok egy-egy szívességért, amit értem tesznek. Így vagyok a kéréssel és a bocsánattal is. Az érzést szó szerint nem tudom szavakba önteni. Pedig mennyi konfliktus elkerülhető, vagy éppen megoldható lett volna, ha nem lennék ilyen defektes. Érdekes, hogy egyes emberek mennyire hosszú időre ki tudják bérelni maguk számára a magányt és az egyedüllétet társnak. Rengetegen élnek körülötted. Nap, mint nap beszélsz a barátaiddal, ismerőseiddel. Valahol mélyen belül azonban rettegsz. Minden egyes nap attól félsz, hogy megint egyedül, csak a magányod társaságában hajtod álomra a fejed. Ezért rideg leszel. Kerülöd a kényes helyzeteket. Megbújsz, a fényben láthatatlanná válsz, mert nem akarsz konfrontálódni. Ha konfliktusba kerülsz, akkor azt meg kell oldanod. De ha egyedül vagy, erre képtelen leszel, mert ez az állapot egy idő után már megszokott számodra. A közeledni vágyó emberekkel nem tudsz mit kezdeni. Megijeszt a tudat, hogy egyszer csak valaki melléd akar állni, és segíteni az utadon. Elzavarod, megsérted, bele gázolsz a lelkébe. Reménykedsz, hogy nem ejtettél rajta mély sebet, majd csendben, itt belül sírdogálva búcsúztatod. Mert a titkod őrizned kell. A titkot mely talán veled száll a sírba. A tényt, hogy a világot akarod, de csak az árnyékáért nyúlsz. Valaki akarsz lenni, de csak bárki leszel. Őt akarod, de megelégszel a Senkivel. Ez a te utad. Menni, és menni. Soha meg nem állni, csak a célokért és álmokért élni, s ,közben szépen lassan elporladni és meghalni itt mélyen, legbelül. 

"Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e."

/Feldmár András/

All or Nothing....

Körülbelül 10 perccel ezelőttig úgy éreztem minden a legnagyobb rendben, amit elterveztem az úgyis fog alakulni. A tegnapi napon sikereresen túltettem magam az utolsó vizsgámon, és végre végeztem az iskolával. Már hivatalosan is gyógypedagógiai asszisztens vagyok, aminek elmondhatatlanul örülök. Ami még inkább örömmel tölt el, hogy szinte kitűnőre végeztem, csupán 3%-al maradtam le a perfect teljesítménytől, de egye fene, azért ennyivel is megelégszem. Egy újabb álom vált valóra az életemben, ami még inkább arra ösztönöz, hogy menjek tovább mert noha az út rögös volt, néha a végét sem láttam az alagútnak de mikor elértem a fényt, fürödtem a siker ízében.

 Most, hogy úgy éreztem bármi az enyém lehet, izgatottan lestem meg a hétfőn lezárt pályázat elődöntőbe jutottak listáját. No, az élet megint hatalmas pofonnal ejtett vissza a földre. Ugyanis egyik pályázat sem került be, amelyik az ln kezem nyomait hordozza. Kicsit elszomorodtam, mert egy kedves ismerősömmel napokon át dolgoztunk a két pályamű megírásán és elnézve konkurenciát, komoly esélyeket láttam a két projektben. Ezek szerint arra, amit mi, képviselünk nem igazán van szükség. Ez azért kicsit elszomorít. Persze van sok más érdekes téma, csak az fúrja kissé az oldalamat, hogy egy az enyémhez hasonló pályázat bekerült, mégis fele annyi szakmai kifejezés és profizmus nem jelent meg a projekt leírásában, amit mi kifejtettünk eléggé alaposan. Persze szubjektív döntés alapján lett kiválasztva a 20 elődöntős, de azért fúrja az oldalamat, hogy mi miért nem vagyunk azon az átkozott névsoron rajta. Ezt már sosem fogom megtudni, és igazából nem is kellene vele foglalkoznom, ami meg is fog történni, úgy legkésőbb két hét múlva, mert addigra fel dolgozom a tényt, hogy elbuktam. Kissé megalázó így kezdeni egy új munkahelyen, de ismert a mondás: "Gyenge kezdés után erős a visszaesés". No ez rám teljesen igaz. Bénaság a köbön, ez jellemez teljes mértékben.

"Tényleg úgy van, hogy ha az életedet önmagad miatt éled, akkor a sikerélmény akkor jön, amikor nem is várod./

/Csernus Imre/

Humans = Mean nad Wicked - Me = Dissapointed and Hopeless

Sokszor elgondolkodom azon, miért is éri meg nap, mint nap harcolni? Miért küzdünk valami olyasmiért, ami sosem lehet miénk? A naivság, a folytonos remény utáni hajsza, mit ér, ha az ember folyton falakba ütközik. Lepattan, majd ismét feláll és neki rohan annak bizonyos masszív kőtömbnek, melyet a körülötte lévő gyűlölet szított. De nem adja fel, megy tovább, egészen addig míg lelkének utolsó darabja is a porba hull. Akkor megtörten és kimerülve a földre hullik és kimondja: Vége. Feladja, pedig tudata legmélyén még mindig motoszkál egy apró kis hang, mely arra sarkallja, utolsó leheletével is küzdjön azért, amit megálmodott. És megteszi, szív nélkül, de megteszi. Még egy utolsó, mindent elsöprő rohammal megkísérli áttörni a falat. A tündérmesékben ugye ilyenkor jön az a rész, hogy a jó végül sikerrel járt, és megkapta, amire vágyott. Nos, ez a mese máshogy végződik. Ez a szerencsétlen flótás végül becsapódott a falba, a monstrum megremegett, itt ott vékony repedések keletkeztek sziklaszilárd felületén, de nem adta meg magát. Gonoszul főhősünk élettel arcába röhögött. Ő azonban boldog volt. Fénytelen szeméből lecsorgott az utolsó könnycsepp, arcán elégedett mosoly ült. Ő már nem megtette, amit meg kellett tennie. Elment, ki tudja hová? Talán oda, ahol megtalálja kérdéseire a választ. Oda, ahol az emberi gonoszság és aljasság már nem érhet el. Gyermek volt ő ehhez a világhoz, mely gonosz és megátalkodott volt az ő tiszta és ártatlan lányéhez. Felfalta őt, összezúzta minden porcikáját, de mégsem tudta legyőzni, mert ő az utolsó pillanatig küzdött, és csak a földi lét vége jelentette számára az egyetlen megálljt. 

Előfordul, hogy hiába küzdünk az álmainkét, akadnak olyan emberek, akik masszív kőfalként tornyosulnak felénk és akadályoznak minket. Van, aki visszafordul és feladja, mások küzdenek, és átjutnak, de van egy réteg, amely sosem fogja feladni, te képtelen ezeken az embereken túljutni. Ők leülnek saját kőfaluk árnyékába és várnak. Talán a remény miatt olyan kitartóak, talán csak túl naivak elfogadni az igazságot. Egy azonban azonos bennük. Nincs bennük elég erő a megküzdéshez, de túl ságosan elszántak ahhoz, hogy feladják.

"A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla."

/Nicolás Gómez Dávila!/

"Legbelül minden a lélek egyetlen elemének, a reménynek meglétén vagy hiányán múlik. Az ember minden cselekedete, minden vállalkozása feltételezi azt az élő reménységet, hogy Benne eléri reménye végső célját. Ha kialszik ez a remény, tettei értelmetlenekké, szétszórtakká és bizonytalanokká válnak, akár a magasból lezuhanó emberé."

/Henri-Frédéric Amiel/

Anything cuold happen

Kicsit eltűntem a legutóbbi, elég sötét hangvételű bejegyzésem után. Nos, örömmel jelentem, hogy sikerült. Elértem végre egyszer az életben egy kitűzött célt. Nagyon örülök neki, és bár még vannak bennem aggodalmak, az első két hét elég sűrűre sikeredett az új helyen, de büszkén kijelenthetem, hogy eddig nagyon szépen helytálltam, és mellette még a vizsgáimra is nagyjából fel tudtam készülni. Ami nem kis csodának számít, ugyanis kettő darab iccaka állt lehetőségként erre. Ehhez képest, magamat is felülmúltam. Kettő modul kivételével, teljes magabiztossággal szántott végig a tollam a kérdések fölött. Már csak az a kérdés, hogy az általam írt válaszok voltak-e a jók. Ez majd két hét múlva kiderül. Akkor még egy rövid írásbeli és kezdődnek a szóbelik. No, attól nagyon tartok. Bár alapvetően jó a beszélőkém, azért ezek mégis csak olyan  témák, ahol a definíciókat pontosan kell tudni, és nem árt tisztában lenni az oda illő szakkifejezésekkel sem. No, és ott van az a bizonyos tanárka, akitől mindenki retteg, mert egy tragikomédia az ember stílusa.  Egy biztos, nem fogom magam hagyni, és az írásbelik pozitív zárása után, igencsak megcélozzuk azt az ötöst. Ha lúd akkor már igenis legyen az kövérke. Csak az a kérdés, mikor fogok rája készülni. Szerencsére a meló most nagyon megy. Kicsit féltem, hogy nem fogom tudni jól szervezni a dolgokat, de talán még túl jól is megy a dolog. Folyamatosan csörög a telefon, érkeznek az emailok. Most, hogy nem voltam két napig, tele volt a céges e-mail fiókom. Nagyon pozitívan tölt el, hogy a táborokra is mindennap jön egy jelentkezési lap, főként, hogy idén mindent nekem kell megszervezni. Szerencsére az előadók, és a fontosabb dolgok már 90%-ban megvannak, már csak le kell bontanom a turnusokra, ki mikor jön/tud jönni. És a legjobb, hogy kicsi Barikám jön velem, és hűen önmagához az irodai őrszemet játssza. Kapott egy szép kis ágyikót, ahol olyan cuki módon fekszik, hogy mindenki oda van érte. Az irodában mindig kap valakitől egy kis simit, és van egy potya kölyke is, egy 6 hetes kis nyestbaba - Csilike, aki állandóan meg akarja eddig a farka végén a pompon, ezt Barika annyira nem kultiválja, de egyébként jól kijönnek. Úgyhogy minden szépen alakul, és talán hamarosan valósággá válik a függetlenedés terve is, bár még nem akarom elkiabálni. De gyorsan kell új cél, amiért teperhetek, elvégre a vizsgáknak mindjárt vége.

"Sokan el sem hiszik, mennyi mindent elérhetünk azzal, ha egy-egy kudarc után újra és újra nekifutunk a célnak."

/Nick Vujicic/

Fall down...again

Remények. Piszok, kis gondolatok, melyek vágyakat, álmokat, és célokat szőnek. Azt hiszed végre elkezdheted tervezni a jövődet. Elhiszed, hogy annyi szenvedés után, végre mégis csak lehetsz valaki. A dolgok kezdenek összeállni, a gépezet olajozottan működik. Elkezdesz gondolni rá...ismét. Talán rosszul teszed, de az a kevés kis emlék, ami hozzá köt, mosolyt csal az arcodra minden egyes pillanatban, amikor eszedbe jut, hogy aztán átkozhasd magad, amiért hagytad elmenni és képtelen vagy magad rávenni, hogy ismét megkeresd. De ezek a gondolatok mellékesek, hiszen boldog vagy. Ismét sikerült egy látszat képet felépítened. Megint vannak "barátaid", a munkádban sikeres vagy. Az iskolának mindjárt vége, és te a végére értél.

Aztán egyszer csak hiba csúszik a gépezetbe. Egy apró kis pihe, és minden felborul. Az álmok szerte foszlanak, a vágyak tova szállnak, a célok pedig semmissé válnak. Megint pofára estél. Kemény az aszfalt, túlságosan is. Felülsz. A kezed remeg, a könnyek izzó lávaként csorognak le az arcodon. a távolba nézel, és látod, ahogy minden elúszik...ismét. Nem érted, hiszen most olyan keményen küzdöttél, miért nem sikerült? Valóban ilyen könyörtelen az élet? Miért pont veled történik? Mindig ugyanaz a forgatókönyv...kezded unni. Eleged van, fel akarod adni. De nem teszed. Megrekedsz. Letörlöd a könnyidet és felállsz. Veszel egy mély levegőt, és bezárkózol, ismét. Nem hagyod magad többet becsapni. Megfogadod, hogy nem hiszel többet semmilyen tündérmesének. Aztán alszol rá egyet. És ismét visszatérsz. Megint álmodozol, bízol és reménykedsz. Ez vagy te a végtelenül naiv kis hercegnő, aki még mindig azt hiszi, hogy létezik a szőke herceg fehér lovon, és a mesék is boldogan érnek véget, ahol a jó mindig győz és megkapja jutalmát, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. Várj csak! Egyszer úgy is szembe kell nézned a komor valósággal! Addig pedig....jó szórakozást!

"Miért gondolom mindig, hogy ez most más lesz? Miért lelkesedem be mindig túlságosan ennyire? Túl naiv voltam már megint. Mindig túl magasra emelkedem, ahonnan nagyon nagyot lehet esni, én meg esem is. A kérdés: az aktuális szakadék most milyen mély?"

/Koncz Erzsébet/

"Az álom előnye a valósággal szemben, hogy nem kell róla lemondani, megtarthatja az ember haláláig, vagy amíg akarja, vagy előveheti agysejtjeinek rejtett zugaiból, hogy szemhéjai mögött élni kezdjen."

/Kozma Mária/

Life in my Alcatraz

Tavasz van. Elméletileg. Hát ebben a csöppnyi kis országban, Európa szívében még mindig tél bácsi turnézik. Az elmúlt három napban több hó esett, mint egész télen. Ennek köszönhetően, mivel alapvetően az ablakon kinézve csak a lámpa fényében hulló hópelyheket bámultam, ismét elkezdtem gondolkodni. És mint tudjuk, ha én ebbe az őrjítően idegesítő dologba kezdek annak csak furcsa és bizarr, máskor egyenesen halálos vég kifejlettjei lehetnek. Most a következő történt. Álmodtam, nem is akár milyet  It was awesome, and really real. Szinte én magam is éreztem. És az elmúlt két nap nem másról szólt, mint a kétségbeesett gondolatokról és az új hullámtól, ami teljesen felpörget és egyben ki is készít. Szeretem az angolt, sőt, minden vágyam anyanyelvi szinten beszélni, habár a nyelvtan nem megy tökéletesen a beszédem egész jól alakul a társalgási szinten. Most azonban kezd a feje tetejére állni a dolog. Az egy dolog, hogy a fejemben minden angolul jelenik meg, az is, hogy az álmaim is sokszor angol nyelvűek, de ma egyszerűen késztetést éreztem, hogy csak angolul kommunikáljak és mikor elkezdtem, egyszerűen nem akaródzott megállni. Mármint, a szavak bár magyarul fogalmazódtak, mégis angolul csúsztak ki. És a borzasztó, hogy itt a legtöbbeket zavarba hozza a más nyelven való beszéd, mert ha ismerik is a nyelvet nem akarnak csak úgy angolul kommunikálni, főképp megpróbálni megérteni. Ha mégis van valaki, azzal csak ideig-óráig tudok cseverészni és így is van aki csak cseszegetni és kifigurázni  tudja a nyelvhasználatomat. És akkor megszületett a gondolat. rádöbbentem, hogy bizony pörög az a bizonyos biológiai óra. És lassan 22-őt fog ütni. És én? Meg vagyok. Élem az életemet. Tanulok, törtetek, kimondok dolgokat és nem sajnálom az embereket. I think I'm started to be SEARED. Érzéketlen. Korábban már esett szó erről a témáról, és noha próbáltam bizonygatni ennek az ellenkezőjét, de valljuk be az utóbbi időben nem egyszer voltam igazán jurke. És ez rendben volt/van. Megint bezárkóztam. Nem engedek be senkit, túl kemény vagyok. Egyesek szerint félnek tőlem, ijesztő vagyok és túl kemény másokkal szemben. Pedig úgy szeretném, hogy az lássák, aki valóban vagyok, de nem merem. Amikor legutóbb megtettem, egyszerűen kitépték és megtaposták majd vissza adták eme érzékeny szervet, hiszen már nincs rá szükségük. Én meg csak álltam és komolyan hosszú hónapokba tellett , míg csak a hegek maradtak. Úgy érzem képtelen vagyok ismét kitenni magam ilyesminek. Általában nem zavar a jégkirálynő szerep, de ritkán, olyan estéken mint az elmúlt három, nagyon magányos vagyok és elviselhetetlen ez a börtön, amibe önmagamat kényszerítem. Aggódom, hiszen a legtöbb lány az én koromban már komoly kapcsolatokon van túl vagy éppen benne van egyben. Én meg csak undorral tudok rájuk nézni, mert irigy vagyok rájuk. Mi az ami nekik meg van, nekem pedig nincs? A képesség a szeretetre. Az érzelmek kifejezésére való képesség. Nem csak fapofával néznek, és sértésekkel dobálóznak, hogy enyhítsenek az önmaguk ellen okozott bűntudaton.  I think I miss you. It Sucks!

"A lelkem távol van tőlem, szomorúan nézi az előttem tátongó ürességet (...) és nincs senki, akinek elmondhatnám a magam szenvedéseit."

/Bengt Danielsson/

"Hiányzik valaki... És ez rossz. Mert ez nem az az érzés, amikor még magad sem tudod, ki, csak érzed, hogy lelked nem teljes, hogy a másik fél még valahol keresgél. Nem. Ez más érzés. Mert már tudod, ki hiányzik. Nem általánosságban valaki, hanem Valaki. Egy Valaki. És ez rossz. Szeretnél vele lenni, hallani hangját, látni mosolyát, érezni közelségét. (...) Ez azt jelenti, hogy van Valaki, aki fontos, aki annyira fontos, hogy mindig szeretnél vele lenni. És ez jó érzés. Hogy van, hogy létezik, hogy megtaláltad. Hogy van, ki hiányozzon. És bár fájón hiányzik, de már édesen."

/Csitáry-Hock Tamás/

If i would found the masseges...

Már el is felejtettem a múltam bizonyos, meghatározó embereit. Erre, most elkezdtem az egyik közösségi internetes portálon az üzeneteimet bogarászni, és megtaláltam az egyéb levelek mappában néhány elveszett egyedet. Hogy ezek az üzenetek, miért ide kerültek, és miért nem a bejövő üzeneteim közé, nem tudom, és talán most sem olvastam volna el őket, ha nem gondolok egyet és kattintok az "egyéb" 43 üzenetemre. Persze azt hittem ezek csak különböző kör emailok és csoportok heti infó és spam üzenetei, de nem egészen. Volt köztük egy, ami egy sikeresen az első vágány után kisiklott lehetőség fő szereplője volt. Hetekig gondolkodtam azon, hogy nem jutott el hozzám a levél, és mennyire rosszul estek a rágalmazások, erre most az arcomba nevetett ez a fránya kis levélke. Aztán egy másik az ominózus "akinek nem mondjuk ki a nevét" személyhez köthető. Valaki által küldött egy linket, az általam egyik legszebb romantikus számnak tartott zene linkjével. Micsoda dolog ez kérem szépen? De ahogy visszanézek, csak kellemes mosolygás fog el. Aztán ehhez a fiatal emberhez még tartozik egy levél is, amelyet egy jó barátja írt a védelmében, miután valószínűleg ezen a közösségi oldalon egy ismerősömmel nem túl szépen kitárgyaltam. Utólag visszagondolva, értetlen viselkedésre vallott ez tőlem, de ami történt, megtörtént. És milyen ironikus  hogy az illető úriembernek az olvasott üzenet alapján nincs problémája a párkapcsolatok terén azóta sem, én pedig...nos van aki kicsit mélyebb nyomot hagy bennünk, mint ahogyan azt mi szeretnénk. Félreértés ne essék, nem bántam meg semmit, amit akkor tettem, vagy mondtam, de később valaki másnál is elkövetni ugyanezt a hibát már erősen a szamárságok kategóriájába sorolható.  Őt azóta is bánom és egy-egy rosszabb napomon mindig eszembe jut és elmélázok a "mi lett volna ha" kérdéssel. De ezt már sosem tudjuk meg. Lényeg, a lényeg, megint okosabb lettem mint egy ötödikes. Tanulság, mindig ellenőrizd a spam leveleidet, mert ki tudja mi mindenre bukkanhatsz a nagy kupac kakiban.

"A múlt emlékei nagyban hozzájárulnak életünk jobbá tételéhez. Felszabadítanak minket a jelen zsarnoksága alól, és lehetővé teszik tudatunk számára, hogy visszalátogasson a régi szép időkbe. Olyan eseményeket válogathatunk ki és őrizhetünk meg az emlékezetünkben, amelyek különösen kellemesek és jelentőségteljesek számunkra, és olyan múltat "alkothatunk" az emléktárgyak segítségével, amely segít nekünk boldogulni a jövőben."

/Csíkszentmihályi Mihály/

"A félelem, hogy nem szeretek, verseng a rettegéssel, hogy nem szeretnek viszont."

/Chris Greenhalgh/

I've stood up!!!

Whooa! Ez a szó a legtöbb dolgot összefoglalja az elmúlt egy hónapból. Bár még nem vagyok 100%os de határozottan úgy érzem meg találtam a fogás a gödör falán és jó irányban haladok, hogy kimásszak. Bár még hosszú az út, most kezdenek a dolgok visszatérni a jó irányba, és ezt nagyon élvezem. Az iskola okot ad egy kis aggódásra, de reméljük a legjobbakat. Munka terén végre minden delikvens pozitív fordulatot vett. Pedig egy hete már majdnem azt mondtam, most először túl nagy falatot kaptam be, de úgy néz ki, ismét sikerült leküzdeni, bár még hosszú az út, de a jelek biztatóak. És még valami. Egy dolog, ami nagy mérföldkő lehet az önálló, független nővé válásom terén. Még nem bizakodom, hiszen csak egy lehetőség, és tepernem kell még ezerrel, hogy megkaphassam, de ha sikerül és jól csinálom, amit nekem osztanak feladatként, akkor nagyon boldog ember leszek. 

Új szenvedély kerített hatalmába. Nem is inkább szenvedély, hanem egy másik élet, egy kultúra az enyémben, de mégis teljesen független és más. Egyfajta titokzatosság övezi, amit csak az érthet, aki bele született, vagy bele csöppent ebbe a világba és ott is ragadt. A siketség számomra mindig egy mumus volt, de a jó értelemben. Aztán a hallássérült óvodai csoportban töltött idő válaszokat adott pár dologra, majd jött egy filmsorozat, és kész, beszippantott. Most önállóan, az internetről elkezdtem a jelnyelvet tanulni és imádom. Ha szerencsém van, júniustól már tanfolyamra is tudok járni, de így is egy csomó újdonságot tapasztaltam. Például, hogy a szem a kéz és a beszéd összehangolása nem is olyan egyszerű, mint, ahogy azt az ember először elképzeli. Habár könnyűnek tűnik, piszok nehéz. Egyi szót és kézjelet megjegyezni, de mindennap tanulok valami újat, ma már egy siketeknek készült keresztrejtvényt is sikerült megoldanom, ami elég nagy dolog számomra. 

Ezzel az új ismerettel napi szinten felteszem magamnak a kérdést, miszerint miért ők, és miért nem mi alkalmazkodunk? Persze ők vannak kevesebben, de ez ugyanolyan dolog, mint az idegen nyelv. Egy külfölditől sem várom el, hogy az én nyelvemet használja, csak mert egy országban élünk, persze idővel megtanulja, de mindig ott lesz neki a sajátja és azt fogja az övének érezni, bár ezzel a hasonlattal nem jön át a dolog, de mégis van valami igazság abban, amit a siket kultúra szeretne elérni. 

"Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."

/Paulo Coelho/

Is it my way?

Egy hét. Ennyi időm maradt, hát. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben. Alig pár hónap és ismét elvégeztem egy iskolát. Tudom mit akarok, megvannak a kitűzött célok. De hogyan valósítsam meg őket, ha nem tudod megteremteni a szükséges feltételeket? Tegnap felmerültek kérdések. Egy új megvilágítás. Kutass!! Legyél előadó! Nem szereted a monotonítást! Nem bírod ha korlátoznak, ha megmondják, hogyan végezd a munkád. Nem, ez nem a neked való munka. Valóban? Minden amit eddig terveztem, nem nekem való? Hagyjak ki egy évet, kezdjek el inkább dolgozni? Akkor bepótolhatnám a lemaradásaimat. De mi van ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy tervezem? Mi van ha nem kapok állást? Mi van ha mégsem tudok felkészülni az új vizsgákra? Mi lesz, ha nem lesz meg a nyelvvizsgám? Vagy épp nem tudok helyt állni a munkámban? Annyi, de annyi kérdés. Egy azonban biztos. Ha most jelentkezem, de máshova, a lehetőségek tárháza csökken, drasztikusan. Valljuk be az évek peregnek, nincs elég időm, hogy mindent megtanulhassak. De talán ez az új verzió megoldás lehet. Talán. Még nem vagyok biztos, de a megérzésem az, hogy ez lehet a jó választás. Vagy épp megint jó irányba befolyásoltak és képtelen vagyok a jó utat választani. Itt ülök, a gyomrom, akár egy katasztrófa közepe, legszívesebben poroltót nyelnék, hogy elmúljon az égés, de tudom, hogy nem a szervezetemben van a probléma forrása. Le kellene zárnom a múltbéli eseményeket, hibákat, mindent, ahhoz, hogy végre új irányba indulhassak és rendben legyek. Teljes egészében. Nem akarok problémákat. Nem akarok azzal együtt élni, ha ételre nézek felfordul a gyomrom. Nem akarok úgy futni a busz után, hogy a nap hátra lévő részét egy fantom késsel a lábamban töltsem. Nem akarom reggelente a szemüvegem vadászni, mert anélkül egy satuban érzem a fejem, mert képtelen vagyok az orrom hegyén túl bármit is élesen látni. 

Eljött az idő. Hivatalosan egy hét múlva tavasz, jön a jó idő. Napfény, zöldellő fák, nyíló virágok, madárcsicsergés. Eljön az újjászületés és a megújulás ideje. Talán ez lesz az én időm is arra, hogy meghozzak egy jó döntést és ezzel végre pozitív irányban változtassam az eseményeket. Szükség lesz rám, tennem kell érte, ki kell képnem az árnyékból...

 "The story has began."

"De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk."

/Pál Ferenc/

Decisions, Decisions...

Az élet fáj. Néha. Mondjuk most. Nyiss a boldogságra, tartja a reklám szlogen, de nem olyan egyszerű az, mint ahogy azt te elképzeled. És nem is olyan nehéz, mint ahogy én azt beállítom. És ismét, a válaszom nem. Pedig mást gondolsz, ugye? Ej, ezek az érzelmek, mindig megkavarnak. Két lehetőséged van, mikor a döntéseidet meghozod. Vagy realista leszel és az eszedre hallgatsz, vagy pedig veszélyes vizekre evezel és engeded, hogy az egyébként sem beszámítható szív vegye át az irányítást. Nos, én nem teszem. Párszor megtettem, és mi történt, ez a végtelen naiv szerv mindent tönkretett. Engem. Szegénykém tényleg azt hitte, hogy a valóság egyezik a tündérmesékkel. De a valóságban nem csak a csatát kell megnyerned, hanem a háborút is. És bizony ez a szív elbukott, mikor az ész rájött a cselre. Sosem értettem, miért beszélek erről a két izéről úgy, mintha önálló személyiségek lennének, talán így egyszerűbb elfogadni a tényt, hogy képtelen vagyok helyesen dönteni az élet nagy kérdéseiben. Mindig egy lépéssel előrébb járok és az események rossz irányba való alakulásának lehetőségeit latolgatom. Mégis mi minden történhet? Most komolyan? Soroljam? Térj már észhez! És itt kezdődik a szokásos pár beszéd a lelkiismeretemmel, aminek a végén el kell gondolkodnom azon, hogy a tovább beszélgetésinket talán egy gumiszobában kéne eltölteni, muszáj kabátot öltve, mert, hogy az eszem kezd elmenni, az is biztos. De erről majd egy másik alkalommal.

Nos tehát, ideje ennek a veszett ügynek a végére pontot tenni. Végy néhány mély levegőt és mond ki. Mond ki! Ennek semmi értelme. Ne kergess kósza ábrándokat. Ébredj, ember! Te nem az vagy, aki nekem kell, és  én sem lehetek az, akinek hiszel. De a szív közbeszól, és megint kusza minden. Így már nem hangzik olyan határozottan. Mégis mi a fenét csinálok? Képzelgek, álmodozom. hogy miről? Fogalmas sincs. 

"Vannak pillanatok az életünkben, amikor kereszteződésben találjuk magunkat. Félelmetes, zavaros, térkép nélkül. A döntések, melyeket ekkor hozunk, meghatározzák az elkövetkezendő napjainkat. Persze, ha szembefordulunk az ismeretlennel, akkor a legtöbbünk inkább megfordul és megfutamodik."

/Tuti gimi c. film/

Hate the lovers

Már csak egyet kell aludni és eljön a legátkosabb nap a világon, amit nekem és sok egyedüliként a nagyvilágban tengődő humanoidnak túl kell élnie anélkül, hogy egy förtelmesen boldog párt is lelőjön. Utálom. Az nem kifejezés. Nem csak az irigység beszél belőlem, persze az is, de a tény, hogy meg van egy nap szabva az évi háromszázhatvanötből, amikor is kijelentjük, mennyire de nagyon oda meg vissza vagyunk a másikért. Vagy éppen ezt a napot választjuk arra, hogy összetörjük és egy életre megsebezzük az éppen aktuális másik felünket, mert kiszuperáltuk, nincs már rá szükségünk, vagy épp találtunk mást, és mehet is a kukába az összetört kis szívecskéjével együtt. Mielőtt még megkérdeznéd, nem engem nem dobtak ki, eme jeles napon, odáig sosem jutottam el. De az asok romantikus vígjáték, nos nem épp a pozitív irányba döntötte a mércét, mikor a Valentin nap volt terítéken. Nos tehát, a holnapi napot tömény utálkozásra szánom, és ha másképp nem is de a tekintetemmel minden szerelmes párocskát ki fogok nyírni. Igenis legyenek tekintettel a magam fajta szánalmas kisebbségre. Azt még nem találtam ki, hogy melyik csöpögős szerelmetes filmet nézem meg mély önsajnálatba temetkezve egy nagy vödör csokifagyival, és megtámogatva a szervezetemet pár ezer kalóriával, de a Bridget Jones kapásból kiesett, már túl sokszor láttam, és ennyire azért nem vagyok szánalmas. 

Igazából nem is értem miért foglalkozom ezzel, hiszen ez is csak egy átlagos csütörtöki nap lesz a többi közül, de grrr, akkor is, na. Egy dolog azonban biztos, és bár ne fogadja meg a fiatalság, jól vigyázz kinek ajánlod fel feltétlen bizalmat, ki az akinek hajlandó vagy bepillantást engedni a falak mögé, mert ha egyszer megtetted, és közben kiderül, hogy hibás döntést hoztál, a kapuid hosszú-hosszú időkre bezárhatnak. És itt most évekről beszélek. Ezután majd csak vársz és vársz, a lovagjaidat, mind elijeszti a kaput őrző hétfejű sárkányod, a gyönyörű szép hercegnő pedig örök rabságra van ítélve. Tehát vigyázz, mert bár a szív könnyen törik, a ragasztóval is óvatosan kell bánni, mert nem csak eme érzékeny szerv darabjait ragaszthatod össze, hanem minden mást is, ami erős és masszív páncélt alkot majd a külvilág ellen. Először talán furcsa lesz, de idővel megszokod és csak bizonyos napokon tör rád az a furcsa érzés, amitől nem érzed teljesnek magad, de kitartasz, félsz beismerni az egyetlen gyenge pontod. Vágysz rá, arra az ismeretlen másik félre, aki által ismét egész lehetsz és magadénak tudhatod azt a ritka dolgot, miszerint tartozol valakihez.

"Amíg nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz."

/Richard Bach/

You make me feel emotions

Nézzük csak. Hogyan is van ez? Az egész olyan minden egy romantikus vígjáték. Amikor a két ismerős a múltból össze találkozik, és valami van, de az egyikük, a végtelen realista, aki már képtelen hinni a szerelem nevű dologban, és a másik aki reménykedik. Hogy is van ez? Lehet-e az ember annyira önző, hogy a saját érdekeit nézze és egy ártatlan embernek, ha nem is közvetlenül de fájdalmat okozzon? Vagy legyen most kemény, és kíméljen meg most három embert a későbbi csalódástól. Érzelmek. Mindig ti okozzátok a problémát. Én megpróbáltam. Kikapcsoltam. Hideg fejjel gondolkodtam  és próbáltam meggyőzni, hogy ez nem a valóság, csak egy ábránd, amit nem szabad táplálni. Mégis, hogyan változhat meg valami, ami eddig olyan jól működött. Itt vagy, egyedül a világ ellen, és néha jön egy-egy naiv lélek, aki megpróbál a közeledbe, a lelkedbe férkőzni. De te elhajtod, magadat és őt is meggyőzöd, hogy jobb mindkettőtöknek a másik nélkül. De meddig, bírod ennek a terhét cipelni? Hány napot, hetet, hónapot, évet bírsz még ki?Kétségbe esetten vágysz egy társra, még sem hagyod, hogy bárki betöltse ezt a szerepet. Miért? Félsz a csalódástól? Olyan hihetetlen számodra, hogy valakit érdekelsz? Vagy szimplán csak kényelmesebb így? Talán mind egyszerre. Jobb elzárkózni, így a csalódást is elkerülhetem, és valljuk be nem vagyok sem külsőleg egy attraktív megjelenésű ember, és a személyiségem is hagy némi kívánni valót maga után. Ami a kényelmet illeti, bizony, nehéz valakivel a szeretet érzését megosztani, ha egyáltalán tulajdonában vagyok ennek a ritka adománynak. Nehéz, de fel kell állni, és tovább menni. Más vagyok, zárt, és szilárd akár egy erőd. Csak egy lovag lesz, aki a hatalmas falakat megmászhatja, és minden próbát kiáll, és végül megláthatja,  a kincset, melyet a sárkány őriz. Azt a ritka dolgot, melyből a világon csak egy van. ENGEM.

"Tudod, van, hogy csak jön. Nem kérdez, nem érdekli, hogy akarod-e vagy sem, ő csak érkezik, beállít és mindent megváltoztat, átír, felír, ráadásul úgy, hogy semmit sem tudsz tenni ellene, csak annyi választásod marad, hogy élvezd. Nem tudsz irányítani, gondolkodni, nemhogy azzal törődj, hogy mi lesz holnap, vagy később. Valahogy nem megy. Nem látod a holnapot, de nem is kell látnod. Ilyenkor csak elég belebújnod a pillanatba, és örülni annak, hogy átélheted, mert van, aki egy életen át sem kapja meg azokat a perceket, amik neked jutottak. Hogy miért? Mert elfogadja, hogy be kell érnie kevesebbel, aki pedig elfogadja, az nem is kaphat mást."

/Oravecz Nóra/

 "A tanácstalan szív a kételyből és a zűrzavarból táplálkozik. Megkérdőjelezi az utadat, a módszereidet, és a motivációidat."

/Revenge c. film/

I have to go...because of you

Ha azt hittem, most már minden jobb lesz, eljött az idő, hogy belássam, sosem lesz jobb. Amíg nem változtatunk, addig, csak jobb pillanatok lesznek, de sosem fog semmi igazán jobb irányba indulni. Mégis mit képzeltünk? Több, mint tizenöt évnyi kudarcot nem lehet csak úgy megváltoztatni. Kutyából nem lesz szalonna, ahogy az emberek sem változnak úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Talán a változáshoz, itt az ideje, hogy most az egyszer magunkra gondoljunk. Ma megfordult a fejemben. Ahogy hallgattam a szitkokat, a víz ütemes folyását az edényeken, a zene oda nem illő dallamait, a pillantásom a pulton lévő késre esett. Olyan könnyű lenne, nem igaz? Alig pár perc és mindennek vége. Végig gondoltam, mennyi embernek változtatnám meg vele az életét. És ha nem tetszik odaát? A végén úgyis megbánnám, akkor meg már nincs vissza út. És ha bár letettem a gondolat fizikai útra tereléséről, a lehetőség még fennáll. A pohár csordultig, csak egy kis szellő kell annak felborításához. 

A fejemben már pakoltam a bőröndöm, de megvan az időpont. Addig kibírjuk. Nyár. Akkor szabad leszek, és végre elfelejthetem. A sok gyötrelmet és kínt. A rengeteg álmatlan, gondolatok hadával átitatott éjszakát. A könnyeket, amiket azért ejtettem, mert azt hittem bennem van a hiba. Elég volt. Talán korábban kellett volna megtenni, talán hamarabb rá kellett volna jönnünk, hogy csak áltatjuk magunkat. Mégis mit hittünk, hogy lehetünk még egy nagy boldog család? Ugyan kérlek, ez csak a szép , amerikai filmekben létezik. Elcseszettek vagytok, csak úgy, mint bárki más ezen a világon. Még mindig reménykedsz. Valahol a lelked mélyén egy részed még mindig oly naivan reménykedik a szebb jövőben. De hát ilyenek vagyunk mi, emberek. Menthetetlenek. Érzelmesek. Néha szeretnék pszichopata lenni. Nincs érzelem, ami befolyásolna, ami annyi bajt és kínt okoz. Csak a színtiszta igazság tárul eléd. Igazságot szolgáltatsz a magad módján, és talán a mai társadalom elítél, halálsorra küld, de lehet ők a szerencsések köztünk. Érezni gyilkos, és a leggyengébb dolgok egyike a világon. Gondolj bele, hány sorozatgyilkos, szociopata, vagy pszichopata lett ténylegesen öngyilkos? Meglepő, mi. De nekünk ez jutott, és mi megtesszük. Menekülünk az érzelmek elől, vagy hagyjuk őket eluralkodni, és ezzel szépen lassan megöletjük magunkat. Ez még rosszabb, mint egy rák. Nincs látható jele, mert nem a szervezetet támadja meg elsőként. A lelket emészti fel lassan, évtizedek alatt, míg végül nem marad beül semmi, csak egy tátongó lyuk. 

Érzelmek. Halálosak. Emberek. Üresek. Lelketlenek.  

"Az emberek nemcsak gonoszak és kegyetlenek, hanem rendetlenek is, hanyagok, közömbösek. S ez csaknem több baj okozója, mint a gonoszság és kegyetlenség."

/Márai Sándor/

"Sem a falak, sem a bútorok nem éreznek és nem szenvednek, ezért is tartanak tovább, mint mi, a kalapácsütéstől és a szándékos rongálástól eltekintve mindent kibírnak, míg nekünk, embereknek a tekintetek, a hangok is ártanak."

/Clara Sánchez/

When you think, this is the end, maybe You'll get some positive

Szépen lassan minden megy tovább. Beleolvadok a környezetbe, igyekszem a társadalomtól elvárt hatalmasak lépésekkel felvenni az ütemet. sokszor megbotlom, de ilyenkor megacélozom a tekintetem, letörlöm a legördülő könnycseppeket és megyek tovább. Az emberek sietnek, sokszor félre löknek. Magas fehér népek, arcuk semmit mondó, szinte lelketlen, gépiesen haladó testek ezek. Én is épp ilyenné fogok válni? Ez az az átalakulása, amin keresztül megyek? Szép lassan meghalok, itt belül? 

Talán még van remény. Habár pár napja még nem ezeket a sorokat írva, teljes reményvesztettség töltött el, ma azért sikerült kapnom pár pozitív élményt. Úgy tűnik még van, ami menthető. Ma sikerült az alkalmassági vizsgám, ami lehetővé teszi a felvételit az óvoda pedagógusi, a tanítói és a konduktori pályára mindenképp, és itt az utóbbi szakmát szeretném kiemelni. A gyógypedagógiában képzeltem el a jövőmet, ehhez nem fér kétség, de egészen más területen. Ma viszont megszólalt egy kis hangocska. Miért is ne? Az ének alkalmasságitól féltem a legjobban. Az évek során kaptam hideget meleget az éneklés terén való képességeimet illetően. Volt aki elájult a hangomtól, más, olyan akinek a véleményére akaratom ellenére is adok, nem egyszer mondta, hogy ez a dolog nem nekem való. Tegnap az egyik videó megosztón kerestem videókat, jó skálázás, beéneklés illetve bemelegítő gyakorlatokról, mert noha évek óta csak a egyedül a négy fal között szeretek az éneklés felé kacsingatni, korábbi éveimben komolyabban is foglalkoztak velem, kaptam leckéket zene elmélet és technika téren, azonban akkoriban még nem tulajdonítottam az ilyesminek különösebben nagy figyelmet. Később mikor jött a hideg zuhany és sorozatosan jött a negatív kritika, elfogadtam, de mélyen belül éreztem, hogy nem a hangommal, hanem annak a helyes használatával van a probléma, ugyanis nagy ritkán egész jól sikerült egy-egy nehéz dallamot kikornyikálnom, de sosem sikerült kétszer egymás után ugyanezt megismételnem. Tegnap találtam egy amerikai fiatalembert, aki nem csupán hasznos és rendkívül jó technikákat oszt meg a nagy érdeművel, de az önbizalmamnak is nagy dobást adott. Tehát, felkészülvén az ének vizsgára, használtam ezeket a gyakorlatokat, olyan hangok és magasságok jöttek ki belőlem, mint még soha. Valamit tud ez az ember.

 Nem voltam rest a dal listámra beraktam egy elég nehéz dalt, és elhatároztam ez fogom elénekelni a vizsgán. Persze ez csak elméletben volt így, gyakorlatban eszem ágában nem volt ezt választani. Aztán a mai nap elérkezett az utolsó vizsga. Mindenképp kellett egy kis idő, hogy felkészülhessek, így az ismerősömmel, aki szintén vizsgázni jött bemelegítettünk. A skálázás kicsit nehezebben ment, mert előző este karaoke partin voltam és kissé berekedtem, de azért egész jól visszaimádkoztam a hangomat. Aztán elkezdtem gyakorolni a dalokat, először csak egy ott tanuló diák jött oda, tetszett neki, ahogy énekeltem, és megígérte, hogy szeptemberben mindenképp megkeresem, mert nagyon jó a beéneklési technikám. Az, hogy meglepődtem, nem kifejezés, meg sem tudtam szólalni, csak bólogattam. Később, épp mikor a legnehezebb dalt énekeltem, egy ott tanító tanár rohant ki az egyik teremből, és oda szólt, hogy nagyon szép, ahogyan énekelek. No, itt már szóhoz sem jutottam. A vizsgáztatóm nagyon aranyos volt. Felbuzdulva a korábbi pozitív élményeken, végül bevállaltam a dalt, és bár nem lett olyan jó, a magasságok szépen megvoltak, a légzés technikámon, még van mit csiszolni. A tanárnő megnyugtatott, hogy ezzel nincs probléma, csak a formaiságok miatt kellett végig énekelnem, meg még ott maradnom, ő már a második sornál megfeleltet adott. A lelkemre kötötte, hogy ugye szeptemberben találkozunk, én meg megígértem, hogy mindenképp bejelölöm az iskolát a felvételi jelentkezésemkor, és ennek eleget is fogok tenni. 

Ez a nap nagyon tanulságos volt. Olyasmit sikerült újjá élesztenem, amiről azt hittem régen meghalt és egyébként sem volt az enyém. Gyakorolni fogok, újból előveszem a régi ismereteimet, mert van miért fejlődni, az embereknek tetszik, amit csinálok, talán még számomra is tartogat valamit a jövő. Tehát irány vissza a mókus kerékbe, és hajtani kifulladásig és még tovább!!!

"Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő."

/Pál Ferenc/

"El kell hagynunk a kitaposott ösvényeket. A normális szabályoktól való eltérés sok embert megijeszt. A világ nagy kreatív tehetségei iránti csodálatunk arra csábított minket, hogy elfelejtsük, minden ember tud énekelni, táncolni, játszani, gondolkozni és kreatív lenni."

/Kurt Tepperwein/